Így lett a fenyőfából karácsonyfa – Kanizsai fotókkal

A fenyő már az emberiség őskorában is mágikus jelkép volt, örökzöld ágai a téli napforduló ígéretét hirdették, a meleg, a fény visszatértét a földre. Ezért az emberek már igen korán borókát, fagyöngyöt, fenyőágat akasztottak ki az otthonaikban. Már a rómaiak is ajándékoztak egymásnak zöld ágacskákat (strenaét) újesztendő napján; a germánok mécsesekkel díszítették fenyőágaikat.

A fenyőágakat, fákat később piros almával, dióval, mogyoróval, tojással – termékenységszimbólumokkal – díszítették. A fenyőállítás jelképe korán összefonódott az élet, illetve a tudás fájának képzetkörével. Erre utal, hogy a legtöbb német nyelvterületen a karácsonyfát Paradiesnek, azaz paradicsomnak nevezték, s hozzátartozott a középkori paradicsomjátékok kellékeihez.

Ma már nem gondolunk rá, hogy szimbolikus értelme van a díszeknek is, melyeket a fenyőfa ágaira aggatunk: az angyalhaj, a papírlánc, a fémgyöngy a bibliai kígyót idézi, a narancs és az alma a tudás fájának gyümölcsét; a fa alá tett ajándékokat pedig ételek formájában egykor a család eltávozott tagjainak, illetve az értük imádkozó koldusoknak, szegényeknek szánták.

Az első karácsonyfáról – melyet a 15. század végén Strasbourgban állítottak – Sebastian Brant német író emlékezett meg Narrenschiff (Bolondok hajója) című művében. E szerint: az emberek itt „karácsonyfát készítenek, rá papirosból rózsákat akasztanak, süteményeket, cukorkákat”. A szokás bölcsőjének Elzászt tekintik, ahol évszázadok óta az ünnep estéjén szalagokkal körbefont kis fenyőket helyeztek el a templom előtti téren, a falu kútján. Gyertyával díszített fáról is Strasbourgból 1685-ből való az első adatunk.

(Karácsonyfa Németh Jenő és családja Zrínyi utcai lakásában, 1944-ben Nagykanizsán)

Európa többi területén német földről evangélikus szokásként terjedt el a karácsonyfa. Lipcsében már 1805-ben, Berlinben 1810-ben karácsonyfákat árultak. Angliában Viktória királynő férje honosította meg a szokást, Amerikába német kereskedelmi utazók juttatták el.

A Habsburg uralkodók is fenyőfa alatt ünnepelték a szentestét. Ilyenkor megajándékozták az udvar tagjait, az általuk pártfogolt zárdákat, s azok növendékeit is.

Hazánkban Bécsből a magyar arisztokrácia példája nyomán terjedt el. Az első karácsonyfákat 1824 és 1826 táján Brunszvik Teréz, József nádor harmadik neje, Mária Dorottya és aszódi kastélyában a Podmaniczky család állította. Jáky Ferenc osli plébános 1855-ben a falu iskolás gyermekeinek rendezett karácsonyfa ünnepélyt.
Kunics Zsuzsa történész-muzeológus (Forrás és fotók: Thúry György Múzeum Nagykanizsa – Facebook)

Kocsmavilág Nagykanizsán

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én kedvelem a kocsmák világát. Talán ez abból is adódik, hogy olyan szakmám, munkám volt, aminek velejárója volt éttermek, kocsmák gyakori látogatása. Meg aztán fiatalkoromban a haverokkal sokat látogattuk ezeket a műintézményeket. Akkoriban (70-es évek) városunkban jó néhány híres mondhatni hírhedt kocsma működött. Néhányat felsorolnék azok közül ahol mi elég sűrűn előfordultunk fiatalemberként.

Fekete Sas kocsma Eötvös tér. Lapi kocsma Petőfi út. Csengery Borozó. Béke utca (Ma Csengery). Aztán akkoriban a Véndiófa sem igazán étteremként működött, hanem bizony hajópadlós kocsma volt.

(Tikettes sört is lehetett venni anno Nagykanizsán. Fotó: Buzek Dénes, nagykanizsai fényképész)

Kék Fény, amely a Nyírfa utcában működött. Magyar utca, Árpád sarok. Itt is működött egy, amit a köznyelv hugyos kocsmaként emlegetett. Sánci városrészben működött a Szép Ilonka nevű intézmény. Kiskanizsán ott volt a Lutár-féle kocsma. Üzemeltetőjéről kapta a nevét. Eötvös téren volt a Monostori borozó. Sokáig Vadász Ferenc üzemeltette aztán később Horváth Antal. Kisebb presszókat nem teszem bele a felsorolásba. Ez az írás a kocsmákról szól.

Mindegyik helynek megvolt a varázsa, hangulata. Volt köztük kemény hely, ahol szinte naponta voltak verekedések. Ilyen volt a Fekete Sas, meg a Lapi kocsma. Csurka ott a mozi kertben. Talán ezek közé sorolható a Kék Fény is.

Egy más világ volt akkoriban. Jellemző volt az is, hogy reggelente a munkába igyekvő melósok betértek ezekbe a kocsmákba bedobni egy felest, fröccsöt vagy egy csapolt sört. A kocsmárosok készültek ezekre a reggelekre. A pultra négyzetméternyi rövidital volt kirakva, ugyanennyi csapolt sör. Betértek felhörpintették a kevertjüket, konyakjukat, sörüket és mentek dolgozni. Ettől még munkájukat ugyanúgy el tudták végezni. A munkahelyek akkoriban nem vették szigorúan a piálást. Még mondja valaki, hogy az átkos nem egy szabadabb rendszer volt minta mai. Ma ez elképzelhetetlen lenne.

A másik, amit le szeretnék írni az az, hogy érdekes „figurákkal” voltak tele ezek a helyek. Betérve az embernek olyan érzése támadt, mintha egy Rejtő Jenő könyv szereplői közé csöppent volna az ember. Néhány nevet felsorolnék az ismertebb alakok közül. Március Pista, Weininger szabó, akit Csibi bácsinak hívtak, Lajos a Csengery borozó vendége, aki boncmester volt a kanizsai kórházban.

(A volt nagykanizsai Lépcsős kocsma)

Fikusz Karcsi, a volt francia idegenlégiós. Berecki Józsi, aki ha többet ivott Villon verseket szavalt. Gabi bácsi a fodrász, a Fekete Sas törzsvendége, akinek gégemikrofonja volt. Amatőr festőként is ismert. Képei ott a kocsmában voltak kiállítva. A két Gábor „gyerek” Jóska és Gyuri. Valentin Tibi, aki nagy verekedő hírében állt. Hugyos Tibi. (rendes nevére már nem emlékszem) Benkó, aztán a Répa gyerekek. Csoki, Juliska a hosszú hajú Hippi. Kalap. Később Mexikó. Hirtelen ezek a nevek ugrottak be.

Ezek a kocsmák nemcsak az italozásról szóltak. Itt barátságok köttettek vagy éppen üzletek. Például amikor maszek voltam jó néhány munkát hozott a kocsmai ismertség. Persze ment a hülyeség is, a viccmesélés. Valahogy akkoriban több vicc született, mint manapság.
A Lapiban (Petőfi utca) például esténként élő zene volt. A város ismert cigány muzsikusa a Dunyi bazsevált. Ami nem mellékes minden kocsma tele volt.

Például a Csengery borozóban műszakváltáskor nehéz volt a pulthoz jutni annyian voltak. Nem tartozott a kocsmák közé, de megemlítem a sörgyárnál levő sörkiadót, ahol tikettre (Sörgyári dolgozóknak kiadott pénzszerű korong volt) lehetett másfél literes sörhöz jutni. Persze adtak pénzért is. Amikor a Finommechanikában dolgoztam gyakran megálltunk itt műszak után. Úgy működött, hogy beadtál 12 forintot, meg a személyi igazolványt, aztán már adták is a finom kevert sört. Ha visszaadtad az üveget kiadták a személyit.

Hát így éltünk mi akkoriban.
Mára eltűntek ezek a kocsmák, talán városunkban négy ilyen helyet tudnék megemlíteni. Vincellér borozó, Függönyös az Izzónál, aztán a művházzal szembeni Kóbor ló, valamint a Bauer az Eötvös tér északi oldalán.
De azt gondolom, ezek a helyek már nem azt a hangulatot adják vissza, mint a felsoroltak. (Írta: Pusztafi Attila)

Anno: amikor kispolszki volt a főnyeremény a Délzalában

1987-ben Délnyugat-dunántúl legnagyobb áruházát, a nagykanizsai Skála áruházat mutatták be a TV-ben.
Mint mondták, az áruház akkori kanizsai kereskedelmi forgalom egyötödét bonyolította le.

Akciók is voltak itt, nem is akármilyenek. Aki 34 éve egy színes tévét vett a “Délzalában”, 7.000 forintos vásárlási utalványt kapott. De ahhoz, hogy a főnyereményt, a kispolszkit megnyerjék, még televíziót sem kellett vásárolni, mert ha akkor 2.000 forint feletti összegben vásárolt valaki, kapott egy sorsjegyet és már is reménykedhetett.

Volt akciós gázkazán is 1987-ben, amit 36.300 forint helyett már 24.900 forintért haza lehetett vinni.
Akciós volt a 350-es Java, a 250-es és 125-ös ETZ is. Ráadásul a nagymotorokat vizsgáztatva, rendszámmal árulták a “Dél-zalában” és még helyi OTP ügyintézés is volt.

A “békebeli” “DélZalában” halászcsizma is kapható volt mindössze 290 forintért. A gyermek gumicsizma 151, míg a női 230 forintba került. A mára már antiknak is mondható videóban mindössze 1 perc 40 másodpercig szól a reklám az egykor szebb napokat látott “Délzaláról”, de erre a rövid időre is érdemes egy kicsit nosztalgiázni.

A kultikus Monostori (Monyi) bontása elkezdődött

Hétfőn elkezdődött a közel 140 éves épület, a nagykanizsai Monostori Borozó (Monyi) bontása. Úgy tudjuk, az Eötvös tér 5. szám alatt található, 190 négyzetméteres vendéglátó egység helyén társasház épül.

Legutolsó üzemeltetője a 74 éves Horváth Antal, Tóni bá’ volt, aki 1989-ben vette át a borozót. Ő tavaly zárta el végleg a sörcsapokat. Ezzel egy újabb kultikus hely szűnt meg, tűnik el Nagykanizsán.

(A Monostori Borozó bontása. Fotó: Szalai Szilveszter)
(Ilyen volt a kanizsai Monostori Borozó, amikor még nyitva volt. Fotó: Facebook)

Állatcsontok árulkodtak Nagykanizsán

Nagykanizsán 2015-ben valósult meg a Fő út és az Ady Endre utca rekonstrukciója, melynek során számos állati eredetű csont került elő a föld mélyéről. A Thúry György Múzeum munkatársainak leletgyűjtési munkáját segítették az ott dolgozók azzal, hogy a megtalált csontokat összegyűjtötték és átadták további vizsgálatokra.

Szmodics-Tugya Beáta történész-archeozoológus a közelmúltban a nagykanizsai Thúry György Múzeumban tartott előadásában többek között elmondta, hogy a csontok a 17. századból származnak, amikor Kanizsa vára török uralom alatt állt. Erre utal az a tény is, hogy a leletek nagy hányada szarvasmarha és birka csontokból áll, sertéscsont alig fordul elő, ami a korabeli húsfogyasztási szokásokra utal.

Jelentős részük darabolt, hiszen élelmiszer maradékokról van szó, amit az egykori Kanizsa-Mezőváros keletre eső falain túl szórtak el. A csontok vizsgálata során megállapítható az állatok életkora is. Ebből látható, hogy 3-4 év közötti fiatal marhákat és juhokat vagy kecskéket fogyasztottak egykoron Kanizsán.

Érdekességként elhangzott, hogy abban az időben a szarvasmarhák marmagassága alacsonyabb volt a ma élőknél, és szarvaik is rövidebbek voltak. Ennek ugyan némileg ellentmond egy szobor, melyet 1559-ben Nürnbergben állítottak fel a magyar gulya érkezésének emlékére, mely az éhínségtől mentette meg az ott élőket.

Az előadás során szó volt a csontokon túl a szaru feldolgozásának módjáról, felhasználásának sokrétűségéről, a belőle készült használati tárgyakról, illetve hogy szükség esetén még tüzelésre is felhasználták.

(Kép és szöveg: Móritz István)

Volt egyszer egy kanizsai üveggyár

A Nagykanizsai Üveggyár Rt. 1943 végén alakult meg, hogy a város által biztosított ingyenes telken ólomüveget gyártó üzemet létesítsen.

A tényleges üveggyártás azonban csak egy újabb kezdeményezés nyomán indult el. Az itteni területet 1947-ben kapta a Vegyiüveg Kft., hogy hőálló árukat termelő üzemet létesítsen. Dolgozni 1948-ban kezdtek: nyolc ember készítette a literes háztartási palackokat.

Még abban az évben kialakult a hosszú időre érvényes termelési profil: tűzálló háztartási eszközök és laboratóriumi felszerelések gyártásába fogtak. Egyelőre egy kemencével. 1950-ben már a harmadik huta épült – írta a Nagykar.

1963-ban a Magyar Filmhíradó számolt be a nagykanizsai üveggyártásról.

(Az üzem képeslapon. Harangozó Tibor gyűjteményéből)

“Újabb 140 munkahely szűnik meg Zala megyében. Ezúttal Nagykanizsán a nagy múltú, egykor ezer embert foglalkoztató üveggyár jelentett csődöt. A termelés már leállt, a dolgozók egy részét pedig szabadságolták.

A cég vezetése szerint elsősorban a rendkívül magas villamosenergia-ár miatt adósodott el a társaság, de a csődhöz hozzájárult a túl erős forint is. A dolgozók még nem kapták meg decemberi fizetésüket. A cég várhatón felszámolást kezdeményez önmaga ellen, és az ingatlanvagyon értékesítése után fizetnek végkielégítést az alkalmazottaknak.” – számolt be 2005. januárjában az RTL Híradó.

Az üveggyár kéményét 2009. március 7-én robbantották fel.

Katonadolog a sormási laktanyában

Katonaidőm hatodik hónapját töltöttem az MN 3329-es számú alakulatánál. Sormás. Így hívják azt a Nagykanizsához közeli falut, ahová kiképzésem után visszakerültem. Azon az éjjelen őrszolgálatot adtam. Olyan sötét volt, hogy a mellettem bandukoló Szokol honvédet sem láttam.

Felvezetőként az volt a dolgom, hogy az őrhelyhez, ez esetben a relé melletti őrtoronyhoz kísérjem a váltást. Ahogy lépdeltünk hatalmasakat csattogtak a kábelárkot takaró trepni lemezek. Egyszer csak nagyot kiáltott Szokol honvéd.

A sormási laktanya napjainkban

– Állj meg egy kicsit. – Miért mi történt? – Semmi, de álljunk meg. Mindjárt érteni fogod. Letérdelt. Elhúzta az egyik lemezt, ami az árkot fedte le. Lenyúlt, egy jókora demizson került elő a kábelek közül. Diadalmasan tartotta elém. Igyunk egyet biztatott és már rángatta is kifelé a jókora dugót.

Semmi jónak nem vagyok, voltam az elrontója számhoz emeltem nagyot húztam a fonott külsejű demizsonból. Hát mit ne mondjak mindenemet összehúzta, olyan savanyú echte noha bor volt benne. – Ez ám az igazi biztatott. Ott ahol én lakom, minden jóra való férfiember ezt issza.

Tudtam róla, a horvátságból való ezért elsütöttem az ismert mondást, ami azt mondja, hogy az ott élőknek csak délig van eszük, mert a sok nohától délutánra már elmegy. –Jó kis vicc volt. – Ne haragudj, ez a mondás járja. Mivel tudtam, hogy vasutas civilben ezért még elmeséltem, hogy meg az a mondás is járja mifelénk, miszerint az a rossz bor, amit a vasutas nem iszik meg hitelbe. Ez tetszik nevetett fel. Na, igyunk, még egyet aztán visszateszem, gondolni kell a holnapra is.

– Elmondom neked, mert megbízok benned, hogy a laktanya területén, sőt a műszerkertben is van eldugva piám. – Nehogy már ezek azt higgyék, ki tudnak velem baltázni. Mindjárt jobb kedvel bandukoltunk a torony felé. Egy szép napon azonban Szokol honvéd megbukott. Úgy belemerült az iszogatásba, hogy dalra fakadt. Az üti (ügyeletes tiszt) sehogy sem értette a dolgot, honnan volt itala Szokol honvédnek mitől lett segg részeg.

Behívatta az ütiszobába, megígérte neki, hogy nem jelenti, csak árulja, el honnan van a bor. – Csak nem a Juli mamánál voltatok? Ehhez tudni kell, hogy a laktanya szomszédságában éldegélt egy öregasszony a Juli mama. Ha kiszöktek hozzá a katonák, tizenkét forintért olyan istentelen vad, nohát, adott, amit ha kiöntött valaki a cementpadlóra, azt bizony felmarta. No de ez a kis apróság nem tántorította el a mindig „szomjas katonaembert”, így aztán mindig akadt vevője. Ez volt a nyugdíj kiegészítése a mamának. – Nem főnök nem onnan van, a haverok adták be a kerítésen, én meg előrelátóan elrejtettem a kábelárokban.

– Na, ez tetszett Ceki papának az ütinek. Mondjuk nem vetette meg a bort ő sem ezért is hívták céklának, merthogy mindig olyan vörös volt az arca, meg az orra, mint a céklarépa – Most mit csináljak magával Szokol honvéd? – Hát maga tudja főnök felelte szemlesütve mintha mély megbánást tanúsítana. Így hát Ceki papa szívét sikerült meglágyítania.

– Most az egyszer elengedem, de többé ez ne forduljon elő megértette!? – Meg főnök. Mi tudtuk, hogy ígéretét nem fogja betartani. Függő volt teljesen. Megfogták, még többször, de akkor már nem volt kegyelem. Kényszerelvonó kúrára küldték Szokol honvédet. Mit ne mondjak onnan úgy tért vissza, hogy kétszer annyit ivott, mint az előtt.

Itt véget ér a történet, mert engem kihelyeztek egy ügyből kifolyólag a bocskai „titkos” objektumba. Zárójelbe mondom, annyira volt titkos, hogy 1956-ban a Szabad Európa Rádió, már bemondta, hogy mi épült Bocskán az Isten dombján. Szóval én ott töltöttem el katonaidőm hátralevő részét, így nem tudom mi lett a sorsa a derék fűtőnek.

(Írta: Pusztafi Attila)

Semmelweis-nap 2006-ban Nagykanizsán

Egy érdekes videót töltött fel a YouTube-ra közelmúltban a nagykanizsai Balazsin Béla, amelyen a nagykanizsai egészségügyben dolgozókat köszöntötték 13 évvel ezelőtt.

Semmelweis-nap alkalmából az egészségügyi alapellátásban dolgozókat köszöntötték Nagykanizsán a Művészetek Házában, majd az azt követő vacsorán, a Centrál Étteremben.
Az ünnepségen a hagyományoknak megfelelően a kiemelkedő szakmai munkáért elismerő okleveleket Litter Nándor polgármester adta át – olvasható a videó leírásában.

Sajnos közülük többen már nincsenek közöttünk.

Kanizsai kocsmatúra: a Pléh Büfé

Az Olajbányász stadiont 1964-ben adták a város fociszerető közönség nagy örömére. Nem is volt gond a nézőszámmal akkoriban, de egy dolog még hiányzott a Zárda utcából: A kocsma.

A pálya mellett akkor még nem üzemelt büfé, így a drukkerek csak útközben olthatták szomjukat a környék kocsmáiban, a régi piac környékén. Ez nem maradhatott így! Ezért a 70-es évek elején ideiglenes jelleggel egy régi, olajbányászok által használt bódét telepítettek a pálya mellé, melyben megkezdték az italárusítást. Az “előkocsma” klasszikus talponállóként üzemelt a lehajtható pultjával.

Az illemhely ekkor még a stadionkapun belül volt, ez egy kicsit nehezítette a vendégek dolgát. Azonban kényelmi szolgáltatásként a meccsek alatt mozgóbüféként járták a lelátót az üzemeltetők, kiszolgálva a szomjas drukkereket.
Később kibővítették a helyet, ekkor kapta meg jellegzetes alumínium borítását. A régi bódét körbeépítették, így egy kocsma lett a kocsmában. Ekkor kapta a nevét is. Előtte hogy hívhatták? Ezt csak az akkori üzemeltetők, meg néhány kétlábú bútordarab tudná megmondani…

Ezzel a bővítéssel megnőtt a befogadó képessége a büfének, és a vendégek is védve voltak az időjárás viszontagságaitól, sőt, már saját vizesblokk is tartozott hozzá.

Bátran kijelenthetem, hogy Kanizsa egyik legrondább vendéglátóipari egységeként tartották számon, de ezzel párhuzamosan a város kultikus helyévé vált. Szinte összenőtt az Olajbányásszal. A drukkerek itt ittak meccs előtt, közben, után, akkor, amikor örültek egy győzelemnek és akkor is, amikor vesztesen hagyták el kedvenceik a gyepet. Hétközben pedig kiszolgálta környék italra szomjas kuncsaftjait.

Rengeteg buli, öröm és bánat tanúja volt ez a kis kocsma és majdnem 45 évig szolgálta ki sörrel, borral, röviddel a betérőket. Azonban ezt a helyet is utolérte a végzet, 2018. nyarán bezárt és elbontották, csak a betonalap maradt mementóként. Annyi meccset, csatát megélt a piros-kék hívek stadion melletti törzshelye, azonban a kanizsai foci új feltámadását, az NBIII-at már nem érhette meg.
R.I.P. Pléh Büfé!

(Forrás és fotó: Aranykor, Nagykanizsa – Facebook)

Volt egyszer egy Márka presszó

Ismét egy legendás kocsmával kevesebb van Nagykanizsán, ismét eggyel kevesebb helyen ihatunk meg egy sört a nap végén.
A mostani áldozat a Márka presszó.
Több mint 30 évig szolgálta vendégeit télen-nyáron. A hidegebb napokon az egyedi mozaikpadlós helyiségben olthattuk szomjunkat, jó időben viszont a kinti padokon sörözhettünk figyelve a forgalmat és a Mindenki sportpályájára igyekvő sportolócsajokat.

Hát ennek is vége…. Átveszi a helyét egy autóalkatrészbolt…
Pedig fénykorában micsoda hely volt!
Már magából, a szemben lévő laktanyából is megélt volna a tisztek és sorkatonák állandó és csillapíthatatlan szomjúsága végett, viszont az elhelyezkedése okán másnemű látogatókra is szert tett.

A Csótóra gyalog induló kirándulók, a sportpálya salakosán focizók, a garázssorok ezermesterei és az ott próbáló zenekarok mind-mind benéztek ide.
Február elsejével azonban ennek a mesének is vége szakadt, a törzsvendégek búcsúbuliját követően az utolsó sörök is lecsúsztak, a hűtők már nem hűsítik a cseppfolyós örömöket…
Isten veled, Márka Presszó!
(Forrás:
Aranykor, Nagykanizsa – Facebook)

1 2 3 8