Katonadolog a sormási laktanyában

Katonaidőm hatodik hónapját töltöttem az MN 3329-es számú alakulatánál. Sormás. Így hívják azt a Nagykanizsához közeli falut, ahová kiképzésem után visszakerültem. Azon az éjjelen őrszolgálatot adtam. Olyan sötét volt, hogy a mellettem bandukoló Szokol honvédet sem láttam.

Felvezetőként az volt a dolgom, hogy az őrhelyhez, ez esetben a relé melletti őrtoronyhoz kísérjem a váltást. Ahogy lépdeltünk hatalmasakat csattogtak a kábelárkot takaró trepni lemezek. Egyszer csak nagyot kiáltott Szokol honvéd.

A sormási laktanya napjainkban

– Állj meg egy kicsit. – Miért mi történt? – Semmi, de álljunk meg. Mindjárt érteni fogod. Letérdelt. Elhúzta az egyik lemezt, ami az árkot fedte le. Lenyúlt, egy jókora demizson került elő a kábelek közül. Diadalmasan tartotta elém. Igyunk egyet biztatott és már rángatta is kifelé a jókora dugót.

Semmi jónak nem vagyok, voltam az elrontója számhoz emeltem nagyot húztam a fonott külsejű demizsonból. Hát mit ne mondjak mindenemet összehúzta, olyan savanyú echte noha bor volt benne. – Ez ám az igazi biztatott. Ott ahol én lakom, minden jóra való férfiember ezt issza.

Tudtam róla, a horvátságból való ezért elsütöttem az ismert mondást, ami azt mondja, hogy az ott élőknek csak délig van eszük, mert a sok nohától délutánra már elmegy. –Jó kis vicc volt. – Ne haragudj, ez a mondás járja. Mivel tudtam, hogy vasutas civilben ezért még elmeséltem, hogy meg az a mondás is járja mifelénk, miszerint az a rossz bor, amit a vasutas nem iszik meg hitelbe. Ez tetszik nevetett fel. Na, igyunk, még egyet aztán visszateszem, gondolni kell a holnapra is.

– Elmondom neked, mert megbízok benned, hogy a laktanya területén, sőt a műszerkertben is van eldugva piám. – Nehogy már ezek azt higgyék, ki tudnak velem baltázni. Mindjárt jobb kedvel bandukoltunk a torony felé. Egy szép napon azonban Szokol honvéd megbukott. Úgy belemerült az iszogatásba, hogy dalra fakadt. Az üti (ügyeletes tiszt) sehogy sem értette a dolgot, honnan volt itala Szokol honvédnek mitől lett segg részeg.

Behívatta az ütiszobába, megígérte neki, hogy nem jelenti, csak árulja, el honnan van a bor. – Csak nem a Juli mamánál voltatok? Ehhez tudni kell, hogy a laktanya szomszédságában éldegélt egy öregasszony a Juli mama. Ha kiszöktek hozzá a katonák, tizenkét forintért olyan istentelen vad, nohát, adott, amit ha kiöntött valaki a cementpadlóra, azt bizony felmarta. No de ez a kis apróság nem tántorította el a mindig „szomjas katonaembert”, így aztán mindig akadt vevője. Ez volt a nyugdíj kiegészítése a mamának. – Nem főnök nem onnan van, a haverok adták be a kerítésen, én meg előrelátóan elrejtettem a kábelárokban.

– Na, ez tetszett Ceki papának az ütinek. Mondjuk nem vetette meg a bort ő sem ezért is hívták céklának, merthogy mindig olyan vörös volt az arca, meg az orra, mint a céklarépa – Most mit csináljak magával Szokol honvéd? – Hát maga tudja főnök felelte szemlesütve mintha mély megbánást tanúsítana. Így hát Ceki papa szívét sikerült meglágyítania.

– Most az egyszer elengedem, de többé ez ne forduljon elő megértette!? – Meg főnök. Mi tudtuk, hogy ígéretét nem fogja betartani. Függő volt teljesen. Megfogták, még többször, de akkor már nem volt kegyelem. Kényszerelvonó kúrára küldték Szokol honvédet. Mit ne mondjak onnan úgy tért vissza, hogy kétszer annyit ivott, mint az előtt.

Itt véget ér a történet, mert engem kihelyeztek egy ügyből kifolyólag a bocskai „titkos” objektumba. Zárójelbe mondom, annyira volt titkos, hogy 1956-ban a Szabad Európa Rádió, már bemondta, hogy mi épült Bocskán az Isten dombján. Szóval én ott töltöttem el katonaidőm hátralevő részét, így nem tudom mi lett a sorsa a derék fűtőnek.

(Írta: Pusztafi Attila)

   
 
loading...