Volt egyszer egy Márka presszó

Ismét egy legendás kocsmával kevesebb van Nagykanizsán, ismét eggyel kevesebb helyen ihatunk meg egy sört a nap végén.
A mostani áldozat a Márka presszó.
Több mint 30 évig szolgálta vendégeit télen-nyáron. A hidegebb napokon az egyedi mozaikpadlós helyiségben olthattuk szomjunkat, jó időben viszont a kinti padokon sörözhettünk figyelve a forgalmat és a Mindenki sportpályájára igyekvő sportolócsajokat.

Hát ennek is vége…. Átveszi a helyét egy autóalkatrészbolt…
Pedig fénykorában micsoda hely volt!
Már magából, a szemben lévő laktanyából is megélt volna a tisztek és sorkatonák állandó és csillapíthatatlan szomjúsága végett, viszont az elhelyezkedése okán másnemű látogatókra is szert tett.

A Csótóra gyalog induló kirándulók, a sportpálya salakosán focizók, a garázssorok ezermesterei és az ott próbáló zenekarok mind-mind benéztek ide.
Február elsejével azonban ennek a mesének is vége szakadt, a törzsvendégek búcsúbuliját követően az utolsó sörök is lecsúsztak, a hűtők már nem hűsítik a cseppfolyós örömöket…
Isten veled, Márka Presszó!
(Forrás:
Aranykor, Nagykanizsa – Facebook)

Volt egyszer egy kanizsai Aranykor – Érdekes történetek a múltból a jelennek

Van egy nagyon szuper kanizsai Facebook oldal az AK – Aranykor, Nagykanizsa.
A szerkesztő engedélyével néha-néha közreadunk írásaikból néhányat. Ebben a néhány sorban fiatalságáról és az egykoron virágzó kanizsai fociról osztja meg gondolatait Kepe Tibor.

Kezdődjék a történet

Memento-r rovatunk mesélői közé sikerült becsábítanunk sokunk egykori kedvencét, Kepe Tibit is. Az ő esetében felhagytunk a megszokott konzerv-kérdéses formátummal, hagytuk, hogy szabadjára engedje gondolatait és saját léptékében idézze fel a személyes aranykorát. A végeredmény az alábbi nagyszerű múltidéző memoár lett:

„Először is köszönöm a labdát Őri Árpi barátomnak!
Kepe Tibornak hívnak, tősgyökeres nagykanizsai vagyok, 1963-ban születtem a városban. Szüleim egyszerű emberek voltak, Attila utcai srácként nevelkedtem. Néhány meghatározó sztori a gyerekkorból: zsuga (fajer) mindennap, foci mindennap, bunyó gyakran, menekülés a rendőrök elől heti rendszerességgel.
Az Attila utcában egy dolgot nem lehetett csinálni, unatkozni! Egyszer bekerültünk a Zalai Hírlapba is, egy fotó a ping-pong asztalról, körülötte rengeteg ember, pénzben kártyáznak, a kép címe: „Ki nyer ma” (az akkori népszerű rádióműsorra utalva).

A túlerővel szemben hasznosabb a futás

Egyszer egy kecskeméti csibész vetődött hozzánk, és sorban elvert bennünket, mivel fiatalabbak voltunk. Összefogtunk, hatan fiatalok jól megruháztuk, majd kikötöztük a pálya mögött lévő hálófogó vascsőhöz. Az eset tanulsága: egységben az erő, nálunk ez direktben működött! Ebben a közegben tanultam meg a csibészséget, és azt, hogy a túlerővel szemben hasznosabb a futás.

Az itt kialakult gyorsaságot később aztán a pályán kamatoztattam… Ezeknek a gondtalan éveknek az egyre gyakrabban kivonuló rendőrség vetett véget. Néhány arc a társaságból: Szopics (Balogh István), Cicás (Szirják György), Gibbon (Németh Tibor), Csibaba (akinek 8 gyereke volt), Ruszki (a Tányérképű) és még sokan mások!

Föl a fára, gyün’ a bika

Ebből a közegből szó szerint a sport emelt ki. Első edzőm kijött utánam a strandra, és fülemnél fogva vett ki a medencéből, és vitt le edzésre. Borzasztóan fel voltam háborodva, de azóta is áldom a nevét – az utókornak rögzítsük: Czebei Tibor. Akkoriban nem volt még Ombudsman…

Kezdetben kizárólag a salakpályán edzettünk, mivel Csima Józsi bácsi még azt sem engedte, hogy ránézzünk a füvesre. Meghatározó élményem – amiért focista lettem –, a játékos kijáró jobb oldalán a sarokban álló Vendel bácsi, aki mindig Doszpoth Vilit várta, és amikor megjelent, elkiáltotta magát: „Föl a fára gyün a bika!” Ez nekem annyira tetszett, hogy elhatároztam futballista leszek! Ebben az időben nem mentünk szórakozóhelyekre, nem ittunk, csak bandáztunk! A „taxi placcra” jártunk, ahol több társaság összejött, mindenki ismert mindenkit. Sokat sztoriztunk, nevettünk, álmodoztunk! Innét kerültek ki gyerekkori barátaim, akikkel jelenleg is összetartunk.

Az öreg sporik levágták a haját a ziccerek miatt

A terjedelem miatt ugorjunk néhány évet! ’86-ban igazoltam vissza a MÁV NTE-ből az Olajbányászba. Emlékezetes év volt, az utolsó meccsen sikerült kiharcolni a bent maradást, és ebben az évben alakult ki a következő 10 év csapatának magja. Az öltöző hangulata semmi máshoz nem hasonlítható.
Nagyon szigorúan bántak az idősebb focisták a fiatalokkal. Például: Hege hosszú „popper” frizurával járt edzésre. Az egyik öreg játékos rászólt, hogy másnapra vágassa le, mert nem veszi észre, ha Lajos bátyja ziccerben várja a labdát! Természetesen a mi Lacink ugyanazzal a hajjal érkezett. Az idősebbek lefogták, kivették a gyúrótáskából a sebészollót, és azzal nyírták meg. Kőkemény munka volt a csapatba kerülés, farkastörvények uralkodtak, hol korrekt, hol tisztességtelen eszközökkel zajlott a küzdelem. Ha sikerült beverekedned magad a kezdőbe, és megszerettetned magad a szurkolókkal, akkor már jó helyen voltál.

Abban az időben a futballmérkőzés volt a város legjelentősebb társadalmi eseménye. Vasárnap délutánonként megélénkült a város, hosszú tömött sorokban vonultak az emberek a Bányász-pályára. Mindenkinek „foglalt” helye volt.
A hazai kispad mögött Boxiék társasága, szemben az ülőhelyen „Zőggye” és „Fagyis Gabiék”, a bejáratnál Őri Árpiék, velük szemben az öreg Csikó Fater.

Hurkák! 2. vágányra!

Ha gólt rúgtunk, mindig kiabált „Hurkák! 2. vágányra!”. A népszerű Kalap (a szotyiárus) is ide járt árulni, mert itt volt a legtöbb néző! Néhány ízelítő a rigmusaiból: Akkor jó a disznó hogyha hasas, Fradi alatt van a Vasas! / Ne remegjé’ te tőtött majom, amíg itt vannak az oroszok!
Abban az időben a szurkolók álmukból felkeltve is sorolták a felállást, mivel nem cserélődött félévente a csapat. A saját példám is ezt igazolja, bárhová hívtak magasabb osztályba több pénzért, nem mentem, itt akartam NB-I es játékos lenni. Annyi szeretetet és tiszteletet kaptunk az emberektől, amit előtte el sem tudtam képzelni.
Ami számomra megdöbbentő és megtisztelő érzés, hogy ez a mai napig így van. Még ma is gyakran jönnek oda hozzám, és elevenítik fel a szép időket.

Meccs előtt semmi, utána egy tálca Leó

Másképp éltünk, mint egy „átlagember”. Sokan irigyeltek bennünket, hogy könnyű nekünk, nem dolgozunk. Amit nem láttak, hogy valójában egész életünket, családunkat alá kellett rendelni a futballnak. Másképp ettünk, másképp pihentünk. Nyáron a szabink júniusban 1 hét volt, majd kezdődött az alapozás 35 fokban. Kevesen tudják, hogy a futballban nem a fizikai igénybevétel a legnagyobb probléma, hanem a szellemi.

Kimenni több ezer ember elé, ott jó teljesítmény nyújtani és a 90 percben nem hibázni, bármi is történjen. Meccs előtt mindenkinek magas a pulzusa és izgul, aki nem ilyen, az nem versenyzőalkat, az adrenalinra ugyanis szükség van.
Pénteki-szombati buli kizárva, mi vasárnap játszottunk. 10 év alatt egyszer sem szegtem meg ezt a szabályt. Viszont meccs után eredménytől függetlenül kötelező volt az összetartás = mindenki ment bulizni! Egy idő után a Colában Marika néni már egy tálca Leóval várt minket az ajtóban, a cég ajándékával!

Az NB-II megnyerése a legszebb emlékeim közé tartozik. A sok munka, az összeforrt csapat elérte célját. Teljesült az, amiről mindig álmodtam, kanizsaiként Nagykanizsán NB-I es játékosnak lenni.
Élmény minden decemberben összejönni a régi társakkal, sztorizni, nagyokat nevetni. Hiányérzetem nincs igazán, talán annyi, hogy jó lett volna futball közelben maradni, de az életem nem így alakult. Ennek ellenére örülök annak, hogy a sport után is fel tudtam építeni az életemet, és most annak örülök, hogy a lányom sikereinek szurkolhatok!”

Kepe Tibor

(Fotók: AK – Aranykor, Nagykanizsa és Kepe Tibor – Facebook)

Volt egyszer egy Muskátli… Ahogy a dolgozók látták

2016-ban íródott könyvemben már írtam városunk híres patinás cukrászdájáról, amely nemzedékeknek nyújtott kulturált szórakozási lehetőséget. Most egy kicsit bővebb írásban emlékeznék meg Nagykanizsa egyik sokak által látogatott szórakozóhelyéről. Írásomban két egykori dolgozót szólaltattam meg, akik oszlopos tagjaik voltak e híres cukrászdának Először írjunk az előzményekről. Ehhez forrásként az „Úti súgó” oldalon található leírást idézem.




Tehát:
„A Kölcsey utca és a Deák tér sarkán álló szecessziós stílusú épület, melynek földszintjén egykor a Muskátli Cukrászda állt. Helyén a múlt században egy kis földszintes ház, a Fleischacker-ház állt, melyet árverésen 1897-ben először a Nagykanizsai Segélyegylet Szövetkezet vett meg, majd 1900-ban Haas Vilmos fűszerkereskedő.

Tőle 1903 februárjában Bajer Vince cukrász vásárolta meg a régi épületet, s még ugyanebben az évben megkezdte emeletes lakóházának építését. A sarokház az államosításig Bajer Vince és leánya, Bajer Mária (Ring Imréné) tulajdona volt.
A sarokrészen működött az elegánsan berendezett Bajer Cukrászda. Bajer Vince üzletét később is híres cukrászda, a Makoviczky követte, majd a Muskátli Cukrászda.

A ház egy emeleti lakását 1906-ban, a megalakulásakor a Néptakarékpénztár Rt. vette bérbe irodahelyiségnek, s működött itt hat éven keresztül. Mellette az emeleten volt a század elején a Phönix Biztosító Társaság főügynöksége, majd az 1920-30-as években a Frankfurti Biztosító, s a Magyar-Francia Biztosító Rt. vezérügynöksége. Bár az épületet többször felújították, a szecessziós jegyeket máig őrzi.

A stílusra jellemző hullámzóan áradó vonalak, formák és plasztikus növényi ábrázolások jelennek meg a homlokzatdíszeken. A földszinti ajtónyílásokat felül hullámvonalas keretek zárják le, melyeket a sarkokon szalag-, szőlőfürt-, s kagylómintákkal díszítettek. Az épület Deák téri homlokzata az emeleten 7, a sarokrészen 2 ablaktengelyes, a homlokzat két oldalán a két szélső ablakot közösen, a középső ablakot, s a sarokrész középső fülkéjét egymagában a főpárkányig felnyúló, rusztikázott pillérek keresztezik.

Az ablakok fölött, a pillérek közti téglalap alakú mezők szárnyas női ablakokkal, szőlőfürtökkel, s – levelekkel, – indákkal díszítettek. A sarokrészen középen félköríves fülkében kőváza látható levélcsokorral. e fülke fölötti és a Deák téri homlokzaton a középső ablak fölötti mezőkben az építés dátuma olvasható („ANNO DOM MCMIII”) szőlőfürtökkel, – levelekkel közrefogva. Az épület homlokzatán a főpárkány felett tömör mellvéd fut végig, melyet a Deák téri oldalon és a sarokrészen középen háromszög oromzatú, kőoromdíszes, íves padlásablakkal áttört elem díszít. 1992 óta helyi védelmet élvez az épület. „

E rövid történeti áttekintés után beszéljünk a cukrászda mindennapjairól. Ma már kevesen tudják, hogy az üzlet hátsó részében működött a cukrászüzem egykor. Vezetője, ha jól emlékszem Resid Raif volt, akinek később a Szabadság tér (Ma Erzsébet tér) északi oldalán volt fagylaltozója.

Néhányszor, ha a Kölcsey utcában jártam benéztem a nyitott ablakon és rácsodálkoztam az egész tábla krémesekre, amik még feldarabolásra vártak. Nagyon finom sütemények készültek ezen a helyen. Városunk akkori ismert maszekjainak is a törzshelye volt. Néhány nevet említenék. Buzek Dénes Fényképész, Baj Gyuri, a „vizes”, Tóth József zöldséges, később a Teleki kocsma tulajdonosa.




Balázs József, Totya a víz-gáz központi fűtés szerelő, és még sokan mások. Megvoltak e helynek az érdekes törzsvendégei, mint például Szukovics Peti, aki az ingatlankezelőnél dolgozott tetőfedőként és arról volt híres, hogy nem volt olyan magas épület, amire ne mert volna felmenni. Például az ő munkáját dicséri a Musival szembeni ház tornya. Aztán a város aranyifjúsága. Baj Karcsi (Kau), Tihanyi Zoli az irodagép műszerész. Vagy Gloós Tamás, akinek az apja nőgyógyász volt városunk kórházában. Ide járt délelőttönként Perényi fogász felesége, aki mindig barátnőjével és kiskutyájával érkezett. Barátnője Nardai Rózsi néni aki Balázsovits Lajos színművész nagynénje volt.

A mostani generációnak mondom, hogy városunkból származik két kiváló színművész, a fentebb említett Balázsovits Lajos, valamint Vári Éva, kinek a testvére városunk ügyvédje. Nehéz lenne felsorolni mindazok nevét, akik ebbe a cukrászdába jártak. Gimnazisták, akik suli előtt és suli után is betértek e helyre. Ide járt Horváth Sándor, aki a Zalahús kanizsai gyárának volt a vezetője. De említhetném Gotthárd Jenőt is, aki főkapitánya volt a városi rendőrségnek. Tavasszal általában május elsejére lett összeállítva a kerthelyiség (terasz) az üzlet előtti járdán.

Fehérre festett léckerítés volt ez, Muskátlival beültetett ládákkal. Nagyon jól nézett ki. Én hivatalból is sokat megfordultam itt, hiszen a Zala Megyei Szálloda és Vendéglátó Vállalat hűtőgépszerelőjeként dolgoztam. Magánemberként is, mert akkori barátnőm ott dolgozott. Javítottam a fagylaltgépeket, a süteményes hűtőpultot, a karos kávégépet, amivel igazán kiváló feketekávékat főztek. Nagyon finomak voltak a sütemények, például olyan ízű csoki krémet az óta sem ettem!
Ebben az időben a cukrászüzem az Asztalos János utcában működött,vezetője Kozma Győző volt.

Most következzen egy interjú az egyik egykori dolgozóval, aki nem más, mint Dávidovicsné Panni, aki ma már nyugdíjas éveit tölti. A találkozót stílszerűen egykori munkahelyén beszéltük, meg ami ma pékségként és cukrászdaként működik, de a régi Muskátlinak a nyomába sem érhet.

– Panni először is megköszönöm, hogy eljöttél, vállaltad, hogy a régi Muskátliról mesélsz. Első kérdésem az lenne mikortól is dolgoztál a Musiban?

– 1971 januárjában,akkor már öt hónapos kislányommal kerültem be a városba egy közeli faluból.
– Nem a Musiban kezdtem, hanem a Kanizsa Áfész tulajdonában levő Kanizsa Étteremben, mint felszolgáló ez hetvenkettőben volt. Nem tudtam vállalni a késő éjszakába nyúló műszakot, ezért jelentkeztem a Vendéglátó akkori vezetőjénél, Nemesdédi Miklósnál felvételre. Nem vett fel valami oknál fogva. A szerencse mellém szegődött, mert egy barátom ismerte a vállalat akkori igazgatóját, Végh Ernőt, aki közbenjárt az érdekemben. Egy napon levelet kaptam, ez állt benne:
– Munkaügyben jelenjen meg a kirendeltség központjában ekkor, és ekkor. Aláírás Nemesdédi Miklós. Így kerültem a Vendéglátó Vállalathoz. 1974-ben pedig a Muskátliba. A Kedvencbe, csak helyettesíteni jártam. 1987-ben, viszont odahelyeztek, amikor Joós Lajos vezette Csónakázó tónál levő étterem bezárt. Lajos lépett a helyemre. 1989-nem felmondtam a Dózsa laktanyában működő büfé vezetője lettem, ott voltam megszűnéséig.

(Panni és kolléganői a Kedvenc előtt)

– Meg kell, hogy mondjam neked, életem legszebb időszakát töltöttem a Muskátliban, igen jó kollektívával volt szerencsém dolgozni.
– Kikkel dolgoztál együtt? Emlékszel még nevekre?
– Oh, hát nagyon sok emberrel. Hát persze, már mondom is. Főnökök: Móriczné, aki később Olaszné néven „futott”. Tamásné Juci néni, Macsekné Marika néni. Volt egy időszak, amikor gazdaságilag összevontak bennünket az Önkiszolgálóval, ekkor lettek főnökeim Lakner Gyula,(már nincs az élők sorában) Galamb Laci, valamint Vékásiné Ilike.
Mindegyikük nagyon jó vezető volt.
Pultosok: Csizmadiáné Marica (Ő a Muskátliból vonult nyugdíjba.) Tiszainé Kati, Varga Kati, Nagy Mari (már nem él) Számtalan tanuló is dolgozott nálunk pultosként.
Pincérek: Tóthné Gabi, Lukácsiné Piroska, Lábodiné Eta, aki sajnos fiatalon halt meg. Vincék Zsuzsa, Müllerné Saci, akinek a férje az Olajbányász labdarúgója volt. Kissné Patkós Mari, és jómagam.

A vége felé fiuk is dolgoztak pincérként. pl. Bicsák Pista, aki a Véndiófa vendéglőt vitte egykor és a nevéhez fűződik a Vadászterem kialakítása. Aztán Joós Lajos, aki a privatizációkor megvette az üzemeltetési jogot. Valamint egy fiatal srác,úgy hívták Gyimesi Gábor. Hát ennyi névre emlékszem, remélem nem hagytam ki senkit a felsorolásból

– Van e valami érdekes történeted, ami ott történt?

– Ó hát rengeteg minden megtörténik egy ilyen helyen. Egyet elmondanék. – Biztosan emlékszel városunk nagy olajipari szakemberére, Buda Erő bácsira. Na, most őnéki volt egy bohó extravagánsan öltöző fia, aki betegségéből adódóan egy erre szakosodott intézményben élt, de időnként hazaengedték. Ilyenkor be-betért hozzánk beszélgetni. Egy ilyen alkalommal kolléganőm egy tálcán vitte a vendégnek a tejszínhabbal jócskán ellátott habos kávét. Megbotlott, az egészet ennek a fiúnak a nyakába, fejére öntötte. Lógott róla a hab beborítva arcát nagyon viccesen nézett ki. De csak nevetett rajta. Így hirtelen ez maradt meg bennem.




– Panni nagyon köszönöm, hogy mindezeket elmondtad, igyekszem úgy leírni, ahogy te ezt most itt elmesélted nekem és az olvasókkal megosztani. Jó egészséget kívánok további életedhez! A fentebb említett Tóthné Gabit is szerettem volna megszólaltatni, ám nem vállalta a beszélgetést. A következő egykori dolgozó, akivel sikerült interjút készíteni az nem más, mint Csizmadia Lajosné, aki a legtöbb időt töltötte el a Muskátliban.

(A Muskátlis személyzet. A képen balról a második Marica,  Csizmadia Lajosné)

Otthonában beszélgettem a ma már megérdemelt nyugdíját élvező Maricával, akit nemrég nagy öröm ért, megszületett a dédunokája. Csak emlékezetből írom le a most következőket, mert az utolsó pillanatban meggondolta magát, nem járult hozzá a hangfelvételhez.

– Mikortól dolgoztál a Muskátliban? Nos, mi Lentiből kerültünk be Kanizsára, ahol édesapám tanácselnök volt. Tanulóként kezdtem, jó pár üzletben megfordultam, többek közt a régi Napsugárban, a Sport presszóban is. Muskátliba kerülésem után, onnan már nem mentem sehová egészen nyugdíjba vonulásomig ott dolgoztam. Meg sem tudom mondani hány tanuló került ki a kezem közül. Mindegyikkel megtaláltam a közös hangot azt hiszem, valamennyi lányra jó szívvel gondolok vissza. Ennyi év alatt rengeteg kollégával, főnökkel volt dolgom.

Közel negyven évet dolgoztam ez idő alatt rengeteg embert ismertem meg vendégeket, munkatársakat Azt mondom nagyon jó kollektívában töltöttem el dolgozó éveimet. Segítettünk egymásnak, ha kellett. Alapvetőleg vidám természetű vagyok, így a fiatalokkal is megtaláltam a közös hangot. Csakúgy, mint Gabi pincérnő kolléganőm, akit szinte anyjukként tiszteltek az odajáró fiatalok.

Több generáció is itt töltötte szabadidejét. Szerelmek szövődtek, házasságok köttettek innen elindulva. Jól ment ez az üzlet, volt, hogy egy nyári napon huszonöt keverés fagylaltot is eladtunk. Gondolhatod azt a mennyiséget kiadagolni fagylaltos kanállal nem volt könnyű dolog.

– Mikor következett be az egység hanyatlása?

– Szerintem akkor, amikor privatizálták, az új tulajdonos átalakította, kisebbé tette a Musit. Bár mentségére legyen mondva ebben az időben már megcsappant a vendégek száma, így kényszerintézkedés volt. Átalakította, de az már nem az a Muskátli volt, mint a hetvenes nyolcvanas években. Annak hogy nem volt elég vendég következménye lett, hogy visszaadta az önkormányzatnak. Én még el tudtam menni nyugdíjba, bár ahhoz képest amennyi időt ledolgoztam nagyon alacsony nyugdíjjal mentem el.
Te is tudod a vendéglátásban az alapfizetés nagyon kevés volt, mert úgy gondolták a borravaló kompenzálja. Kaptunk is a pincérektől jó darabig, amíg volt vendég, de aztán egyre kevesebb lett. a nyugdíjat viszont a hivatalos kereset után állapítják meg. Hát így jártam.

– Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget neked!

Az egység jó ideig zárva volt, aztán vette át a Zalaco, látványpékséget, kis kávézót kialakítva. A név ugyanaz maradt, de ez már nem az a Muskátli, ami akkor ott a hetvenes nyolcvanas években működött városunkban generációknak nyújtva szórakozási lehetőséget. Magánvéleményem az, a mindenkori városvezetés szégyene, hogy hagytak egy patinás helyet tönkremenni, megszűnni.
2019 01 16. Nagykanizsa. Írta: Pusztafi Attila

És még egymillió lépés Nagykanizsán és Miklósfán

Egy érdekes videóra bukkantunk, amely az 1987-ben forgatott „és még egymillió lépés” egyik fejezete.

A legendás sorozat rendezője Rockenbauer Pál, a narrátor Sinkó László volt.

(Nagykanizsa központi tere 1987-ben)

(Régen kosárral a fejükön jártak be a kanizsai piacra a miklósfai asszonyok is)

A mintegy 17 perces videóban láthatjuk az akkori Nagykanizsát és az országjárók ellátogattak az Obornakra, Nagybakónakra, Homokkomáromba és az egykori, 1950-ig Somogyszentmiklósra, a mai Nagykanizsa-Miklósfára.

Itt Borsos Andrásné (Mari néni) többek között elmondta, a szentmiklósi/miklósfai asszonyok annak idején még a fejükön hordott kosárban – amiben néha 20-25 kiló termény is volt –  vitték be a sok-sok falusi finomságot a kanizsai piacra, ahová gyalog mintegy másfél óra alatt értek be.

A Kanizsa Étterem és Bisztró

Ebben az írásomban egy valamikor nagyon népszerű szórakozóhelyről emlékeznék meg.
Ez nem más, mint a Kanizsa Étterem és Bisztró.
Az éttermi részében esténként remek zenészek szórakoztatták a nagyérdeműt.
Többek közt Sárközi Miska (Sajnos már nincs közöttünk.) Horváth Márta, (ének, zongora) aki édesapjával lépett fel e helyen. Horváth bácsi több kanizsai vendéglátóegységben is zenélt. Már ő sincs közöttünk. Pincérek, akik dolgoztak itt. Bóka István, Dobó István, Dávidovicsné Pánczél Anna, valamint Tóthné Gabi, aki később a Muskátli Presszó oszlopos tagja volt.



(A fotón Pánczél Anna és Borsfai Marika a Kanizsa Étteremben 1973- ban)

Ez az egység a Kanizsa Áfész tulajdona volt. Rendezvények sokaságát tartották meg e helyen.
Egyszer a parkolójában ökörsütést rendeztek. Rengetegen voltak ezen az eseményen.
Egy hatalmas nyárson forgatták, sütötték meg a jókora állatot. Az igazság az, mint már többször is kifejtettem, ez a szórakozóhely is mint városunkban valamennyi, abban az időben teltházzal működött és nem csak a hétvégeken.
A változás itt is a nyolcvanas évek végére tehető, amikor lecsökkent a vendégszám, aztán az ÁFÉSZ túladott az üzletén.

Egy addig Zalakaroson működő igen érdekes, szokatlan hely költözött ide, még pedig a Mojo Club.
Erről azt kell tudni, hogy tulajdonosa Toncsi Szerbiából áttelepült magyar volt, aki egy különleges hangulatú helyet álmodott meg.
Berendezésében nem volt két egyforma darab.
Különböző fotelok, asztalok műszaki tárgyak alkották egyfajta összevisszaságot sugallva. Egy igazi csoda volt ez az étterem.

(A Kanizsa Étterem és Bisztró anno)

Még villamos táblája is lógott a mennyezetről. A pincérek ruházata is szokatlan volt abban az időben, hiszen lezseren, fekete pólóban, farmerben szolgálták fel a kitűnő csevapot, lepényeket, ajvarral. Nekem a pleszkjavica volt a kedvencem, mindig azt rendeltem, ha betértem e helyre.

Kitűnő csapolt söröket lehetett fogyasztani a hangszórókból isteni blues zene szólt befúrva magát a fülekbe.
Aztán Toncsi a tulaj Szombathelyre költözött, átadta üzletét.
Egy rövid időre Nagy Kálmán, városunk ismert embere üzemeltette egy darabig, de nem sokáig működött, megszűnt.
Maga az épület a Balatoni úton a mai napig megvan Kanizsa Club néven biztosít a mai fiatal generációnak igényes szórakozási lehetőséget.
Hát ennyi emlékem maradt a legendás Kanizsa étteremről.

(Írta: Pusztafi Attila)

Gábor Áron mellszobra

Az Ipari park bejáratánál.
A 2013. március 15-i ünnepségsorozat keretében felavatták Gábor Áron felújított szobrát az Ipari Parkban. Hazakerült Nagykanizsa katonavárosi múltjának egyik jelképe, Gábor Áron szobra, amely hosszú évtizedeken állt a róla elnevezett alakulat laktanyájában.
Avatóbeszédében Balogh László, az önkormányzat Oktatási Kulturális, Ifjúsági és Sport Bizottságának elnöke emlékeztetett rá: amikor a honvédségi funkció megszűnt, az alkotás tisztázatlan körülmények között eltűnt.
A szobor a Képzőművészeti Lektorátus nyilvántartásában is szerepel, a tőlük kapott információ szerint ezt a másfeles életnagyságú ruszkicai márványból készült mellszobrot Szabó László szolnoki művész készítette 1964-ben, és a következő esztendőben avatták fel Nagykanizsán.



(Fotó: Móricz István)

A szobor előkerítésére Dr. Károlyi Attila képviselő úr folytatott kiterjedt kutatást. A volt laktanyában dolgozó egykori hivatásos tisztek jól emlékeztek a Gábor Áront mintázó alkotásra, de információik ellentmondásosak voltak annak hollétét illetően. Felmerült az is, hogy az alakulat megszűnésekor a szobrot Kaposvárra vitték. Nos, ez a nyom bizonyult helyesnek, sikerült megtalálni a somogyi megyeszékhelyen, a Füredi úti laktanyában.

Bárdos Antal ezredes, a kaposvári alakulat parancsnoka hozzájárult ahhoz, hogy visszaadják Gábor Áron szobrát, az ugyanis náluk hivatalosan nem szerepel a leltárban, és nem is állították fel. Egyben felajánlotta közreműködésüket a szobor újra avatása esetén a katonai tiszteletadásra, melynek eleget is tettek.
Az ünnepség koszorúzással zárult. A város önkormányzata, a Berzsenyi Polgári Kör, valamint a Nagykanizsai Honvéd Egyesület koszorúját hagyományőrző huszárok helyezték el az emlékmű talapzatánál. (Forrás: kanizsaújság.archívum)

Hazahúzó – Nagykanizsa

Május 15-én került fel a YouTube-ra az Echo TV Nagykanizsával foglalkozó riportja.

Ebben Tarnóczky Attila helytörténész szólal meg, aki régóta kutatja a város történetét.

A riportból például kiderül, hogy a városban és környezetében mintegy 120 márványtábla tájékoztatja az olvasót, hogy milyen épületet lát.

A táblák nem feltétlenül az építészeti értékeket próbálják közölni, hanem Kanizsa történetének egy-egy szeletkéjét mutatják be.

A táblákat magánszemélyek, cégek, intézmények állíttatták.

Az is kiderült, hogy Nagykanizsán az 1860-as évektől két helyi újság létezett, hetilap, sőt napilap is volt.

Következzen a kanizsai Hazahúzó.

Halálos áldozatokat követelt a választás Nagykanizsán

1848. június 15-én Nagykanizsán

az Ady utca 17. [Kapronczai utcza 1707] szám alatti ház lakói és az ide vetődők a telek déli felén húzódó téglakerítés tetejéről láthatták, mi történik odaát, az Alsótemplomot övező bástya mögött, a „cinteremben” [1738].
Kíváncsiságukra volt alapos okuk. A templomkertben zajlott az első népképviseleti alapon tartott országgyűlési választás a választókerület polgárai számára.

Általános választójogról ekkoriban még nincs szó, de a választásra jogosultak köre érdemben bővült. A voksolás folyamata mindenhol reggel kezdődött. A szavazás nyílt volt: a támogató nevét feljegyezték a jelölt listájára.
Kanizsán hárman indultak. Gyorsan kiderült, hogy Chernel Ignác hívei kevesen vannak. A kanizsai uradalom ügyészét pártolók a továbbiak szemlélői lettek, illetve hazaindultak.
Babochay János (korábbi városbíró) és Bója Gergely (a helyi tanítóképző [1699] tanára) szavazói között viszont nőtt a feszültség. Csapra ütött hordóból osztották a bort, aki nem kapott, a közeli sörházban (Ady utca 29.) gondoskodhatott magáról.

Az ordítozás idővel tettlegességgé fajult. A templomkert bástyájából kibontott téglákkal kezdték dobálni egymást a szavazni egyre kevésbé vágyók. Bója tábora lassanként kiszorította Babochay támogatóit. Közülük a hazatérést nem kevesen fegyverkezésre használták fel. Visszajövetelük után példájukat egyre többen követték, mások a környéken kerestek és találtak használhatónak ígérkező holmit.

Valaki félreverette a Felsőtemplom „lármaharangját”. A harcra készek száma így tovább nőtt a közeli földekről indulókkal.
Most már igazi csata folyt. A későbbi vallomásokban öles durungok, kapák, botok, fokosok, kalapácsok, balták, deszkák, sátorfák említődtek, de lovas szán rakoncája, csiga hajtórúdja, „magyarópálca”, csákány, puska is előkerült fegyverként.
Az összetűzők között már a nők is megjelentek. Jobbára kövek hordásával a muníciót biztosították, de akadtak köztük lécekkel vitézkedők.
A közeli utcák harctérré váltak. Sőt! A menekülő vidékiek üldözése, bántalmazása még a városkörnyéki réteken, legelőkön, szántókon is folyt.

A választási bizottság elnökének azonnali jelentéséből:
„ A legnagyobb életveszély s a legborzasztóbb zavargás szakasztotta ma félben az itteni képviselőválasztást délután két fertály kettőre*… az utcákon keresztül folytatták a verekedést, most éppen egyes lövések is hallatszanak, temérdek sebes van, még holtnak egynek sem hallottam hírét… egyébaránt pedig hivatalosan fölszóllítom Önt, hogy ezen zavargásnak lecsillapítására a város kebelében nyomban mérséklett katonai erőt ide rendelni ne terheltessen…”

Másnap:
„Ekkor a csata már véres volt, a választás színhelye nem szabad polgárok gyülekezete, hanem egy szánt vérengzők csata helye volt, a szavazatszedő választmány életét mentendő kőzápor közt eltávozott.”

E napon a kért katonaság megérkezett a városba.
Lassanként tisztázódtak a történtek súlyos következményei is. Volt halott, három is. A több tucat sérült az akkori apró kórházban (az „Ispitában” [33]) és a magánházakban várta felépülését.
A választást meg kellett ismételni.
Június 27-én Bója Gergely lett a kanizsai választókerület első országgyűlési képviselője.

A képeken az Ady utca 17. számú épület és Bója Gergely.

(Tarnóczky Attila – Kanizsa – vár vissza)

10 fotó a régi kanizsai kosaras piacról

Ritka régi fotókhoz jutottunk hozzá, amelyek a régi nagykanizsai kosaras piacról készültek.

A régi piac a posta nyugati oldala és a mostani Célpont Áruház (most már kínai) közti területen volt.

Még iskolás korunkban nekünk is sok környékbeli ismerősünk dolgozott itt, megmaradt az emberben a friss sült kolbász, hurka, hús utánozhatatlan illata, a forgatag és a kofák kedvessége.

Akkor tudtuk, amit eszünk, az biztosan száz százalékig saját termés, hiszen frissen hozták kertjeikből a kiskanizsai „Sáska” és a környékbeli asszonyok.

Most a kanizsai Vízvári József újságírónak köszönhetően újabb, eddig ritkán látott fotókhoz  jutottunk az egykoron nyüzsgő piacról.

Fogadják szeretettel 🙂

Ez, a legutolsó fotó pedig már a „végjáték”, amikor bezárt a piac, amelynek már nyoma sem maradt 🙁

Sortűz Nagykanizsán 1956-ban

A nagykanizsai sortüzet 1956. október 26-án adták le a fegyvertelen tüntetőkre, az 1956-os forradalom során, miközben a helyi pártszékház előtt tüntettek. Az akciónak halálos áldozata is volt, többen megsérültek.

Előzmények

Október 25-én az Olajipari Gépgyár dolgozói ledöntötték a Szabadság-téren álló szovjet katona szobrát a fővárosi eseményeken felbuzdulva.

Helyére magyar zászlót tűztek. Leverték a vörös csillagokat a középületekről. A nagykanizsai középiskolások hamarosan csatlakoztak, Kossuth-nótát énekelve.

Október 26-a

 

26-án a diákok tüntetést kezdeményeztek, mely békésen véget ért.

A egy másik csoport az MDP-s pártház előtt tüntetett, a karhatalmisták a tüntetőkre lőve megsebesítenek több embert, halálos áldozat is volt. Csak harckocsikkal lehetett feloszlásra bírni a tüntetőket.

 

Következmények

 

Este egy 300 fő körüli csoport a laktanyára tört, fegyverszerzés reményében, de a katonaság a csoportot visszaverte. Napközben kijárási tilalmat és gyülekezési tilalmat rendeltek el.

Október 28-án a tisztségviselőket lecserélték, megalakult a Városi Nemzeti Bizottság, dr. Lékay Gyula vezetésével.
Az üzemekben munkástanácsok alakultak.
A közelgő szovjet megszállásra felkészülve a város védelmére és a rendfenntartásra létrehozták a Nemzetőrséget, vezetését Orbán Nándorra bízták.
November 5-én a várost megszállták a szovjetek, ellenállás nélkül.
(Forrás: Wikipédia)

1 2 3 4 8