A nagykanizsai váruradalomban volt Anyádwaloga

Anyadwaloga történelmi magyar településnév, egy Zala megyei falut jelöl. Közelebbi helye nem ismeretes. A nevet a nagykanizsai váruradalom 1493. évi birtokösszeírásában (urbáriumában) találták – írja a Wikipédia.

 

De hol is volt Anyádwaloga?

 

A helyzet az, hogy pontosan nem tudjuk. A meglehetősen furcsa (Anyádwaloga írásmódban is fennmaradt) településnévre egy 1493-as birtokösszeírásban bukkantak a kutatók, de csak annyit sikerült kideríteniük róla, hogy valahol Zala megyében, a kanizsai uradalom területén feküdt.
A név természetesen megmozgatta a történészek fantáziáját, de sajnos konkrétumokat nem igazán tudtak kideríteni róla.

 

A neves középkortörténész Engel Pál 1987-ben egy Borsa Ivánnak, a Magyar Országos Levéltár egykori főigazgató-helyettesének a tiszteletére készített emlékkönyvbe azonban hosszú tanulmányt írt a faluról. Engel szórakoztató írása egyben saját szakmájának szánt fricska is, amely jól bemutatja, néha milyen kevés információból igyekeznek a töredékes források, itt-ott előkerülő tárgyi emlékek alapján nagy ívű következtetéseket levonni az igyekvő történészek.
A szerző a fejtegetését a helység alapításának körülményeit, illetve nevének eredetét megmagyarázó, nagyjából légből kapott, ám annál szellemesebb elmélettel zárja.

 

„Ily módon viszont állításunk, hogy a falu alapítóit 15. századi földesurai sorában kell keresnünk, valószínűségben máris sokat nyer. Még többet, ha netán az alapító személyét is meghatározhatjuk. Pedig könnyen megtaláljuk őt a Kanizsaiak Reiszig Ede által 1943-ban összeállított családfáján. A körülmény, amely nyomra vezet, a helység szokatlan neve. Kézenfekvő feltennünk, hogy a névadás körülményei is szokatlanok voltak, és ezeket a család történetében valóban fellelhetjük.

 

A Kanizsaiak a 15. században két ágra szakadtak, és a harcokban, amelyek Albert királyunk halála (1439) után az ország egységét megbontották, e két ág ellenségként került szembe. Kanizsai László özvegyét, Dorottyát a közeli rokonság indíthatta, hogy a csecsemő V. László pártját válassza. Joggal érezhette, hogy tőle, Garai Miklós nádor és Cillei Anna leányától más állásfoglalást elvárni senki nem fog.

 

Döntésének, hogy minden erejét latba vetve Erzsébet anyakirálynét és fiát támogatja, súlyt az kölcsönzött, hogy a családi vagyonnal két kiskorú fia nevében ő rendelkezett. Rokonát, Kanizsai Imrét ellenben I. Ulászló király táborában találjuk, ahova őt ifjonti lelkesedése éppúgy sodorhatta, mint köznemes familiárisainak hangulata. Kanizsa vára pedig a harcok idején, mint várnagyai kiadatlan leveléből megtudható, Imrét uralta.

 

Mi sem lehetett számára természetesebb, mint Dorottya iránti ellenséges érzületének oly formában adni hangot, hogy az a Garaiak és Cilleiek számára egyaránt sértő legyen. Az új falut, amelyet uradalmában ekkoriban telepített, nőrokonára célozva keresztelte el.”
(Forrás: BBC History)

Régi vasárnapi ebédek Nagykanizsán

Ebben az írásomban, arról az időkről emlékeznék meg, amikor a boltokban még nem árultak bontott, tisztított szárnyas húsokat. A kanizsai asszonyok a régi piacra jártak le beszerezni a hévégi ebédhez a majorságot.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)





 

Kis dróthálós ketrecekből árulták a „sáska” asszonyok a csirkét, kacsát, tyúkot, kakast. Szombat délelőttönként megszokott látvány volt a hazafelé siető kanizsai háziasszony, egyik kezében teli szatyor a másik kezében lábaiknál összefogott fejjel lefelé lógó csirkéket lóbált. Akkoriban, sokan laktak még udvari lakásokban, így a szárnyasok levágása megtisztítása nem okozott gondot.

 

Friss hús került az ünnepi asztalra. Így szerezte be többek közt anyám is, a hétvégi ebédre valót. A levágás úgy történt, ahogy most leírom. Lehet, tán a mai kor emberének a módszer brutálisnak tűnik, de akkor ez természetes dolog volt. Tehát. Térdei közé szorította a csirkét, nyakát hátrafeszítve tépkedte ki a nyakrészi tollakat. Éles késsel vágta el a csirke nyakát. A kifolyó vért egy tálban fogta fel, ebből majd kiváló reggeli készül hagymával összesütve.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Ezután egy nagy vájlingba került a pipi és forró vizet öntött rá, leforrázta. így könnyebben ki lehetett húzni a tollait. Ezt a fázist nem szerettem, mert iszonyú büdös tudott lenni a leforrázott állat. Amikor „levetkőztette”, néhányszori átmosás után felbontotta. a belsőség, a lábak,külön tálba kerültek ebből nagyon finom csirkebecsinált leves lett, lisztel be srájbolva. (Azoknak írom le, akik netán nem ismerik e szó jelentését. A zsiradékon kicsit megpirított húst lisztel beszórta, átforgatta, így a karamellizálodó liszt finom ízűvé tette a levest) Utána lett vízzel felöntve.

 

Ezek a szárnyasok még kukoricán nőttek fel, nagyon finom volt a húsuk, szinte a són kívül más fűszert nem is nagyon igényeltek. Isteni vasárnapi ebédek készültek, vagy rántva, vagy tejfölös csirke formában. Az előzőhöz köretként zsírban áttört, átforgatott főtt burgonya volt, míg az utóbbihoz, nokedli dukált. Ezeken az ebédeken minden családtag ott volt.

 

(Nagykanizsa 1971-ben)

 

Ha el is mentem valahová délelőtt délre haza kellett érni, ez szabály volt. Hát így készültek a vasárnapi ebédek és annak előkészületei városunkban anno. Érdekességképpen elmondanám, hogy akkoriban nagyon rossz volt az ellátás (hatvanas évek).

 

Reggel a háziasszonyok városunkban, a Csengery utcai hentesüzlet előtt már fél hatkor sorban álltak az Argentínából behozott fagyasztott marhahúsra várva. Még kiegészítésül annyit tennék hozzá szentmiklósi (ma Miklósfa) asszonyok hordták a házakhoz a friss tejet, tejfölt, túrót. Hozták az apró, de jó ízű Mosáncki almát.
Ezen kívül szőlőlevélen a füstölt csúcsos túrót.

(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa. Fotók: Fortepan)

A kanizsai Gazdag Géza emlékére

A nyolcvanas évek elején ismertem meg személyesen. Régi kanizsaiként tudtam róla ki is ő és, hogy húsüzeme van, no meg pecsenyesütője, de személyesen nem ismertem addig. Egy napon Takács Feri kollégám szólt, elmennék e vele villanyt szerelni Géza bácsi Rozgonyi utcában található kis húsüzemébe.

– Persze Feri menjünk. Válaszoltam. Délután el is indultunk, Géza bácsi már a kapuban fogadott bennünket. –Sziasztok. Téged még nem ismerlek fiam.

 

Bemutatkoztunk egymásnak. –Mielőtt nekiálltok a munkának, gyertek föl a lakásba készítettem egy kis harapnivalót. No, ez a kis harapnivaló terülj, terülj asztalkám volt. Tudtam, hogy finom áruja van, de ennyit, amit kirakott az asztalra álmomban sem gondoltam.

 

A friss töpörtyű, kolbászon át a disznósajttól kezdve minden finomság ott volt. Az asztal közepén pintes üvegben bor, szódás ballon az asztal mellett. Hát mi Ferivel derekasan nekiláttunk. Géza bácsi meg is jegyezte.

 

– Öröm látni fiaim, ahogyan esztek. Hát Géza bátyám ilyen finomságokhoz nem minden nap jut hozzá az ember.

-Örülök, hogy ízlik. Meg is ittunk rá jó néhány fröccsöt. Az öreg is velünk tartott. Még viccelődött is velem. – Tudod, fiam mit irigylek tőled?

–Nem Géza bácsi mondja. – Hát a rugót onnan. Mutatott a nadrágom eleje felé.

Jót nevettünk. Elmesélte, hogyan telepítették ki a Rákosiék, és hogyan kezdett mindent elölről, miután hazakerült az internáló táborból. Talpon maradtam fiaim, és mára elértem azt, amit itt láttok. Elég volt fiaim? Kérdezte. Hát persze nagyon köszönjük, akkor nekilátnánk a munkának. Ferihez fordult.

 

Tudod hol a kulcs, ha végeztetek gyertek fel, elrendezzük. Úgy nyolc körül végeztünk, felmentünk Géza bácsi kifizette a munkát, még borravalót is adott. Megittunk vele egypár fröccsöt, jó éjszakát kívánva el búcsúztunk tőle.

 

Akkor egyedül élt, később volt egy élettársa, akivel hossz ideig élt együtt. Még sok munkát elvégeztünk neki, itt a városban is, és a Györökön levő villájában is. Mindig becsületesen kifizetett minket. Rendes ember volt, és jó üzletember, jó hentes szakember.

Isten nyugosztaljon Géza bácsi.
(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

12,20 volt egy rántott sertés piriburival a kanizsai Béke Étteremben

Városunkban a Fő utca északi oldalán levő épületben, a Sugár utca sarkától lefelé tán két házzal működött egy étterem.
Béke Étteremnek hívták. Két részből állt, volt egy felső része ami, az udvar felől külön bejáraton át volt megközelíthető. A közétkeztetés ebben a részben zajlott ebédidőben.

Az alsó részben pedig az étlap szerinti kiszolgálás zajlott és a söntés rész is ott volt, a boltíves fa kármentővel. Abban az időben én is a működtető Zala Megyei Szálloda, és Vendéglátó Vállalatnál (ZMSZVV) dolgoztam, mint hűtőgépszerelő-karbantartó.

Ez okból kifolyólag sokat jártam oda és esténként a barátaimmal is betértünk, néhány sörre. Sok érdekes ember dolgozott ott abban az időben, pincérek, konyhások, és a csapos hölgyek a söntés részben.

 

(A Béke Étterem személyzete. A fotó forrása ITT)

 

Egy, már akkor javakorabeli pincér arca van előttem, aki mindig udvarias volt a vendéggel, Kutasi Feri bácsi arca.

Kistermetű mozgékony ember volt, füle mögött az elmaradhatatlan ceruzával, amit a számla írásához használt. Sok névre emlékezem még, de az írás terjedelme miatt most mellőzöm azt, hogy mindenkiről írjak, hiszen sokan dolgoztak ott pincérek és konyhások, vezetők.

 

Az idő tájt még WC-s néniket is alkalmaztak, akik ott ültek a WC bejáratánál, és szigorúan elkérték a használati díjat. Most egy pincért említenék meg, aki délben a menüt (Csumi) hordta fel a felső részbe, ami nem volt annyira egyszerű dolog, lévén, hogy a konyhából három lépcsőn kellett felvinni az étellel teli tányérokat.

 

Béla a felszolgáló volt, hogy egyszerre tizenöt tányért felvitt és a vendég elé rakta. Akkoriban, két háromszáz adag menü is elfogyott ebédidőben.

Jól főztek, kiváló szakácsok dolgoztak a konyhán, sokan jártak oda előfizetéses menüre és éthordókban is sokan vittek ebédet. Az első rész jól nézett ki a boltívekkel és a cuppantott mennyezettel. kellemes hely volt. A hátsó részben, a menüztetésen kívül az élet igazából este kezdődött, el, sokan jártak oda szórakozni.

 

(A nagykanizsai Béke Étterem 1966. március 15-i étlapja)

 

Az étteremmel kapcsolatban el kell, hogy meséljek egy történetet, ami velem esett meg, nem vagyok rá büszke, de, de ez is én voltam.  Az történt, hogy a Hamburger Jenő utcában levő karbantartó műhelyben voltam, amikor a kanizsai sörgyárból telefonált a TMK-ból egy ismerősöm, hogy – Gyere, be most megkóstolhatod a frissen fejtett, kiváló kanizsai barna sört, a Paracelsust.

 

Hát én fel, is raktam a biciklire a szerszámos táskát és a kormányra a hűtőközeget tartalmazó palackot, és elindultam a sörgyár felé. Hát a műhelybe, hozták is mindjárt a másfél literes üvegben a kiváló, erős barna sört (22 fokos volt).

 

Elkezdtünk iszogatni, egypár üveggel legurítottunk. Elindultam visszafelé, úgy az út felénél éreztem, hogy baj van, bizony elért a „baj” le kellett, hogy szálljak és toltam a biciklit, meglehetősen kanyarogva, ahogy illik. No, beértem a műhelybe ahol várt egy üzenet, hogy a Béke étteremben elromlott a hűtő.  Hát én le is mentem, de egy nagy bökkenő volt nem a rossz hűtőt javítottam meg, mert másnap újra bejelentették, és amikor odaértem akkor ért a meglepetés, hogy bizony előző nap nem azt a hűtőt javítottam, meg ami valójában rossz volt!

 

Aztán később ez már a nyolcvanas évek, ez az étterem is kiürült, nem volt már vendég és rövidesen bezárták.
(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Tragédiával végződött az első kanizsai autós ámokfutás

1885-ben a marburgi idősebb Franz Lajos megvásárolta a Vár úti gőzmalmot, amellyel azután 1892-től villamos árammal látta el a Nagykanizsát.
Fiai közül hárman ide is költöztek, a Csengery út 9. szám alatti házukba.
A városban az első személygépkocsit ifjabb Franz Lajos birtokolta 1905-től.
A visszaemlékezések szerint nagy, ormótlan, megjelenésében fiákerre emlékeztető szerkezet volt.

 

A városi sajtó gyakran cikkezett a botrányosan nagy sebességről (még a 40 km/h értéket is elérte), amellyel a kocsi közlekedett.

Franz sofőrje rövid idő alatt kétszer is gázolt. Egyik balesetének következménye egy hölgy halála lett.
„A város közbiztonságának réme” (a helyi laptól kapta e minősítést) 1906-ban már Budapesten dolgozott, másik munkahelyen, másik autóval. Ott egy kisfiút gázolt halálra.

A kocsiról nem maradt felvétel, de a mellékelt rajz (1908-ban készült Kanizsán) akár ezt az autót is ábrázolhatja.
A másik két fiú is vonzódhatott gépjárművekhez, mert az ugyancsak ekkoriban készített fotón ők feszítenek a város első oldalkocsis motorkerékpárján.
A Franzék udvarán készült képen harmadikként a kereskedőt láthatjuk.
(Forrás: Kanizsa – vár vissza – Facebook)

A Kisbolt

Mostanában sokszor előttem van egy kép. Egy kisbolt képe, amely városunkban a Csengery (akkor Béke) és a Szemere utca sarkán volt. A Takács-féle vegyesbolt.
Nem volt nagy, de mindent lehetett bent kapni, ami a háztartásokban szükséges volt.

Orromban érzem a friss kenyér illatát, amit a boltba lépve éreztem, a pult mögötti rácsos fa állványon sorakoztak.
Alatta döntött fapolcon dobozában a finom Típus nápolyi. Fent a pulton öblös, ferde szájú üvegekben csoki golyócskák, amit egy kis lapáttal mértek ki papírzacskóba.



(Ebben a házban működött a Takács vegyesbolt. Bejárata a Csengery utca felől volt)

Finom volt a zselés. Gyerekként sokat jártam e kis boltba, hiszen nem messze laktunk a strand pénztár melletti házban. Szinte mindent ebben a boltban vásároltunk.

No meg anyám lement a piacra, ahonnan lábaiknál lógatva hozta a rántani való csirkéket, amit otthon vágtunk le frissen és pucoltunk meg.
Ezek a csirkék még kukoricán nőttek fel finom volt az ízük.

A tulajnak volt egy lánya, akit mindenki csak Ecet Icának hívott. Később az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat vette át ezt a kis boltot és üzemeltette tovább.
Már nem emlékszem mikor is szűnt meg, ellenben jó visszaemlékezni a hangulatára, az illatokra.
A mai nagyáruházakban ez a családias légkör már nincs meg.

Ha jöttem haza a boltból és le volt engedve a sorompó, átjöhettem az akkor még meglévő kis aluljárón, amit csak úgy hívtunk „bújó híd”.
Megálltam és hallgattam a fölöttem csattogó vonatkerekek zaját. Ma már ez a kis aluljáró sincs meg.

Hazafelé megálltam a kis trafiknál, Bakonyi Géza bácsi trafikjánál, ott vettem apámnak a Fecske cigarettát, no meg magamnak egy bocskorszíjat, ami egyfajta édesség volt. Hát ilyen emlékeim vannak városunk múltjából.
(Írta és fotózta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Számtalan relikvia a 107 évet megélt kanizsai sörgyárról

1892-1999 között működött a Nagykanizsai Sörgyár, ahol nagyon sok sört főztek és palackoztak.

A cégtől egykoron még külföldre is palackoztak sört, például Ausztriába és az egykori Jugoszláviába is.




In memoriam Nagykanizsai Sörgyár felirattal találtunk rá a coasters.hu

weboldalra, ahol a lelkes adminisztrátor sorba szedte a kanizsai sörgyár történetét, képek láthatók a gyárról, emblémák, logók nézhetők meg.

Az oldalon rengeteg fotó található címkékről, alátétekről, részvényekről, számlákról, kártyanaptárakról, képeslapokról, poharakról, korsókról, hordókról és számos relikviáról.

Akinek esetleg van régi kanizsai sörgyáras antik tárgya, fotója, az küldje el a jimmy@coasters.hu e-mail címre, hogy tovább gyarapodjon a jeles virtuális gyűjtemény.

(A kanizsai sörgyár hordófejtője. Fotó: coasters.hu)

 

(A kanizsai sörgyár palackfejtője. Fotó: coasters.hu)

 

(A kanizsai sörgyár sörszállító kamionja. Fotó: coasters.hu)

Régi Május elsejék Kanizsán

Igazi népünnepély volt Május elseje, a dolgozók ünnepe országszerte, így Nagykanizsán is. Bár kötelező volt a felvonulás, de nem vették túl komolyan az emberek. Egyszer nekem is a kezembe nyomtak egy Lenin képet, amit aztán a főúton való végighaladás után rögtön le is tettem egy kapualjba és leléptem.

(Május elsejei felvonulás Nagykanizsán. Fotó: Vízvári József)

Színes léggömbök, zászlóerdő, transzparensek az élen vonulóknál feliratokkal, például ilyenekkel, hogy „Előre a negyedik öt éves tervért” .
Tíz méterenként munkásőrök az út mentén kifeszített kötél kordon. Így festett a kép.

A vállalatok feldíszített, leengedett oldalfalú teherautókkal vonultak, rajt éneklő dolgozók és az a termék, amit az adott vállalat gyártott. A hangosbemondó érces hangon üdvözölte az épp akkor haladó vállalat dolgozóit, vezetőit, méltatva a szocialista munkaversenyben, és a brigádmozgalomban elért eredményeit. Ilyenkor kitüntették a vállalatok vezetőit és sokat a dolgozók közül is. Mindezt tették a szakszervezet ajánlásával.

(Nagykanizsán anno a Rozgonyisok is vonultak)

Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni amit most írok, de akkor megbecsülték az értéket termelő, dolgozó embert nem úgy, mint most. A felvonulás végeztével az emberek az ebéd elfogyasztása után elmentek a Majálisra.
Annak idején városunkban Nagykanizsán ez a városhoz közeli Csónakázó tónál volt, ahová ingyen buszok vitték ki a dolgozókat.

A város éttermei ilyenkor kitelepültek, ehhez a sátrakat a munkásőrség és a honvédség biztosította. A dolgozók jegyet kaptak, amit virslire, debrecenire, sörre lehetett beváltani Volt, hogy csak egy sátor ezer liter sört eladott.

(Május elsejei felvonulás Kanizsán. Vonul a Finommechanika. Fotó: Pusztafi Attila)

Ilyenkor én is kint voltam ügyeletben, ha elromlott egy hűtő, akkor megjavítottam. Elmondhatom, hogy az emberek vidáman, felszabadultan töltötték el ezt a jeles napot. A vendéglátás ilyenkor óriási forgalmat bonyolított le. Volt úgy, hogy a Muskátli Cukrászda ezen a napon, csak fagylaltból százezer forintot csinált, pedig ez akkor nagy pénz volt.

(Május 1-i felvonulás a mostani Fő úton)

Az embereknek nem volt magas a fizetése, de mégis el tudtak menni családostól étterembe, presszóba. A Csótónál késő estig forogtak a ringisek, a sátrakból a gyerekeknek műanyag játékokat árultak, és szólt a zene. Vidám emberek hada ünnepelte a munka ünnepét.

Városunk ma már nem ott tartja meg a rendezvényt ” a munka ünnepét”.  Azért használok idézőjelet, mert mára városunkban – összeszámoltam – tizennégy üzem, gyár szűnt meg vagy átalakult elvéve ezzel a dolgozók megélhetését.

Ezért ma már május elseje, már nem az az ünnep, mint ami régen volt.
(Írta: Pusztafi Attila)
Ilyen volt egy május 1-i felvonulás Nagykanizsán 1975-ben.

Kanizsa a 60-as években

Érdekes és értékes fotókat kaptunk a 60-as évek Nagykanizsájáról.

A ritka fényképeket Szombath Tibor töltötte fel a KanizsaPress Facebook oldalunk látogatói bejegyzései közé.

A fotókat Olsvay Endre készítette.

Továbbra is szeretettel várjuk Olvasóink információit, fotóit e-mail címünkön, amely a következő:

info@delzalapress.hu

Infókat, fotókat várunk a KanizsaPress Facebook oldalára privát üzenetben is.

Következzen néhány egyedülálló fotó a 60-as esztendők Kanizsájáról.

A Pipacs Presszó

Eddigi vendéglátóhelyekről írt megemlékezéseim közül, ki maradt néhány üzlet. Ezt bepótolandó írok most a Pipacs presszóról.
Helyileg városunkban a Petőfi utca „tetején” volt. Rendkívül nagy látogatottságú üzlet volt, ez a nem túl nagy presszó.

Köszönhette ezt annak, hogy jó néhány üzem, gyár volt a környékén ahonnan a melósok betértek egy-egy italra. Ezen kívül a közelben két laktanya is működött, ahonnan a katonák, tisztek és tiszthelyettesek is jártak ide. Tanuló koromban, az Asztalos János utcában működő VOSZK javító műhelyből jártunk ide.


Ebben az időszakban, az üzlet vezetője Kissné (Csumika) volt, aki korát meghazudtoló külsővel és modorral áldott meg a sors. Már akkor közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de jó alakja volt, formás lábai, amit nem szégyenlett megmutatni. Miniszoknyát viselt. Úgy tudom, az ötvenes-hatvanas években-városunkban működő Kő kocsmában lépett fel, mint dizőz.

Ez a hely a Lenin út 21 alatt üzemelt. (talán az előttem levő generáció többet tudna mondani erről a helyről). (Ma fő út 21.) Később e házban volt a ZMSZVV központi irodája.

Visszatérve a Pipacsra ide is rengeteg érdekes „figura” járt volánosok, mint például az előző írásomban megemlített Fikusz Karcsi, akiről az a hír járta, hogy idegen légióban szolgált. Állítólag nagy testi erővel rendelkezett. Egyszer egy ötven kilós zsíros ládával ugrott le a Csepel platójáról.(ezt mesélték róla). Jártak ide a Tungsramtól, és az akkor még működő téglagyárból is. A hetvenes években, én is javítottam itt hűtőket, kávéfőző gépet.

Csumika nagyon jószívű asszony volt, ha mentem hozzá addig nem engedett dolgozni, amíg nem ittam, vagy ettem valamit. Olyan emlékem is van, hogy amikor a kedvenc presszóban volt pincér, és egyik este az akkor még üzemelő kis kerthelyiségben ültünk a barátokkal, Csumika odajött, és megszólalt.- Fiuk nem vagytok éhesek? Elsokalltam a lecsóval, megmelegítem, nektek egyétek meg!

Mi akkor abban a korban voltunk, hogy még a vasszöget is megettük volna. Így hát elfogadtuk a szíves invitálást, kihozta, jó néhány kenyérrel, úgy lábosból fogyasztottuk el. Hát ilyen asszony volt ő! Egyszer fordult elő, hogy az egyik szállítója a cégnek meg akarta lopni. Egy üveg Martinit tett a kocsi alá, gondolván, hogy amikor elmennek, kiveszi és elviszi haza. Igen, ám de elfelejtkezett róla, és eljárt a kocsival az üveg fölül.

Csumika nagyon dühös lett ,leordította az illető fejét. Innentől kezdve meggondolta kivel, hogy bánik. Teltek az évek, nyugdíjba vonult, az üzletet a cég egyik belső ellenőre vette meg, Hosznyák úr. Sajnos nem sokáig üzemeltette a presszót, Közbeszólt a sors, eltávozott az élők sorából, aránylag fiatalon. Az üzlet bezárt. Mi, akik akkor voltunk fiatalok, ma is megőrizzük az emlékét ennek a helynek, mint annyi másnak szeretett városunkban.
(Írta: Pusztafi Attila)

1 2 3 4 5 8