Dél-Zala Press

Korunkban már nem csak a képzelet szüleménye az, hogy képes az ember végtag protézisekkel közel úgy funkcionálni, mint az eredeti, egészséges végtagokkal. A kutatók fáradhatatlan munkájának hála ma már nem csak a károsodott szemet tudják pótolni, de a különböző okokból kifolyólag sérült vagy hiányzó alsó, illetve felső végtagokat is – nem is akárhogyan!

A bionikai szakemberek első számú célja az, hogy a mozgásszervi hiányosságokat a lehető legprecízebben, legélethűbben próbálják meg pótolni, kiegészíteni. Ezeknek a fejlesztéseknek – amik leginkább arra irányulnak, hogy hogyan ültethetőek át a természetben megfigyelt és működő rendszerek a műszaki területre – az az elsőszámú céljuk, hogy az idegrendszert valahogy összekapcsolják a külső mechanikai elemekkel, és azokat az agy hullámai által bírják működésre. Mindezt úgy kivitelezni, hogy a robotvégtagok megfelelően funkcionáljanak, egy igen összetett folyamat, és a hosszú évek óta tartó kutatásoknak mostanra látszik beérni a gyümölcse.

Bizonyos végtagprotézisek ma már olyan dolgokra is képesek, amiket néhány éve még valóban valamiféle rejtélyes sci-fibeli fantazmagóriának hittünk volna. A műszaki fejlettség már olyan szinteket képvisel napjainkban, hogy az újgenerációs művégtagok készítése után annak viselői ma már nem csak, hogy járni, illetve fogni tudnak a „robotszerveikkel”: egyesek túráznak, mások futnak velük, megint mások akár hegymászásra is könnyűszerrel adják fejüket – olyannyira, hogy egy lábprotézissel élő személy azt nyilatkozta, a művégtaggal sokkalta könnyebb dolga van a hosszú hegymászások során. A felső végtagok terén azonban mostanában kezdenek megjelenni a valóban realisztikus tapintás-érzést az agyba közvetítő robotkezek.

A világ legelső embere Jesse Sullivan volt, akinek egyik kezét idegimpulzusok által irányítható protézisre cserélték, még 2003-ban. A villanyszerelő Sullivan mind a két felső végtagját elveszítette, amikor munkája során egy erős áramütés érte.

Bár kétségkívül igen nagy áttörés volt a 2003-as műtéthez képest az, hogy a mozgásokat egyre finomabbra tudják hangolni a szakemberek, még mindig problémát jelent a gyakorlatban valami. Bár agyi impulzusokkal – „gondolatokkal” – ma már könnyedén irányíthatóak a robot protézisek, akadályozó tényező, hogy a visszajelzés még nem működik felhőtlenül. Ezt valahogy úgy tudnánk elképzelni, hogy amikor például megfognánk valamit – igaz, hogy az agyunkkal irányítottuk oda a valódi, eredeti karunkat –, egyszerűen nem tudnánk eldönteni azt, hogy valóban meg is fogtuk-e az adott tárgyat, csak akkor, ha szemünkkel is meggyőződünk a művelet sikerességéről. Ha a tapintás megfelelő mértékben való észlelését sikerülne kifejleszteni, ez a probléma is megoldódna, és a protézis az eredeti végtagokhoz nagyon hasonlóan tudna funkcionálni. A kutatások és a kísérlet egyre-másra folynak, és a tudósok nagyon biztatónak tartják az eddigi eredményeket.

A bionikus lábak terén már ígéretesebb a helyzet: vezeték nélküli kommunikációt tudnak létrehozni a robotláb és az agy között, úgy, hogy a megmaradt lábizomba ültetik a közvetítő szenzorokat.