Kategória: Hírek

Tisztelt lelkükben ünneplő kanizsai polgárok!

„A forradalom a teremtő elhivatottság és tehetség legteljesebb megnyilvánulása, mely okot ad arra, de meg is követeli tőlünk, hogy mélységesen higgyünk a jövőben.”

Gabriel García Márquez e szavaiból az emberben lakozó teremtő cselekvés és a jövőbe vetett hit fontossága világlik. Rámutatva, hogy e két bennünk lobogó akarat, erő és elhívás összefonódó és egymást éltető lángja az emberi léleknek.

Nem lehetséges úgy alkotni, teremteni vagy létrehozni valamely közös értéket, hogy ne a szebb és boldogabb jövő víziója lebegjen a teremtő képzelet előtt.

És az sem lehetséges, hogy úgy vágyjuk a szebb és boldogabb jövőt, hogy azért semmit ne tegyünk, és félrehúzódva az árnyékba bújjunk meg.

Márqueznek, a Száz év magány szerzőjének megidézett gondolata arra az igazságra világít rá, hogy életünket és közös történetünket előre mozdító minden cselekedet mögött az akarat és a jövőbe vetett legmélyebb hit munkál.

Minden szenvedély és szenvedés, minden kín és küzdelem hátterében az az ígéret áll rendületlen, amely a legnagyobb bajban és reménytelenségben is hiszi, hogy a holnap boldogabb lesz.

Az ótestamentumi Ábrahám is úgy viszi fiát, Izsákot az áldozathozatal hegyére, úgy sújt le rá tőrével az isteni parancsot követve, hogy közben hiszi, hogy még ebben az életben boldog lesz az ő fiával.

Valahogy – nem tudja megmondani, miképpen, de boldog lesz.

Hiszi és cselekszi azt, amit kell, amit muszáj, amit nemcsak az isteni, de a belső parancsa is diktál.

Töretlenül megy elhívása útján, követi a végzet nyomát, mégis ott, legbelül, némán a szép és boldog jövőt reméli.

Ez az ember legnagyobb teljessége, mellyel egyszerre járja be a poklot, és hordozza önmagában a mennyek országát.

Így léptek ki nemzetünk lángoló lelkű ifjai is az utca hideg kövére 1848 márciusának idusán.

Hitték a szebb jövőt, és ezért tenni akartak. Nem félig-meddig látszani, nem felszínesen önmagukat megmutatni szándékolták, hanem ott lenni teljes szívvel és lélekkel, hittel és reménnyel.

Életet áldozóan szavalták a dalt, mely nemzetünk dalává lett, hogy összefonja sok egyén, sok család és egy nép külön-létét a nemzet egységesen szoros kötelékévé.

Minden őrláng, minden családi tűzhely parazsa, minden egyéniség kicsiny fáklyája a magyar nemzet közös tűzévé lobbant, megteremtve Magyarországot, egy független, szuverén nemzet közösségét.

Petőfi és Vasvári, Jókai és Irinyi, Széchenyi és Kossuth alakja a forradalom és szabadságharc viadalaiban egy nemzet megteremtésében formálódott meg, az ő egyéniségük a közösségért folytatott küzdelemben teljesedett ki.

Hiszem és vallom, hogy az emberi létezés legmagasabb formája, önkiteljesítő nagysága nem önmagunkért, hanem a családjainkért, barátainkért, városunkért és nemzetünkért tett erőfeszítések, áldozatok és remények küzdelmében bontakozik ki a legteljesebb módon.

A közösség terében találhatjuk meg életünk tökéletesebb létmódját, lemondások és álmok, merész tettek és komoly kihívások közepette, meghaladva önmagunk korlátait.

Március hősi alakjai és ifjai is mind fiaik és apáik, férjeik és barátaik voltak valakiknek.

Az ő személyes életük a nemzetért, annak szabadságáért és jövőjéért folytatott küzdelemben vált példává, túlnőve minden lehetséges individuális és egyéni kereten.

Mert minden közösség erősebb az egyének összességénél, minden nemzet összetettebb a benne élő személyek egészénél.

Hiszen benne ott munkál minden múltbéli tett, vágy és hit, a történelme pedig életek és sorsok, pályafutások és bukások, személyes és közös drámák, összefogások és szétszakíttatások, szövetségkötések és konfliktusok kibogozhatatlan és szétszálazhatatlan sűrű szövedéke.

Akkor válhatunk teljessé, ha részévé leszünk e szövedéknek. Ha belevetjük létünket őseink és hőseink, kicsinységeink és nagyságaink világába, és közös sorsot vállalunk mindannyiukkal, e nemzettel, annak törvényeivel, értékeivel, örökségével, és minden benne munkálkodó emberrel.

Ezt tanították meg március ifjai, ezt az örökséget rótták ránk életük áldozatával.

Ehhez kell hűnek lennünk, amikor döntéseket hozunk az életünkről, a jövőnkről, amikor felelős módon vigyázzuk egymást.

A mi feladatunk, hogy bejárjuk azt az utat, melyen a márciusi ifjak elindultak.

Ez az út most, e napokban és hetekben a kis világainkba vezet minket, családunk és kisközösségeink világába, a családi tűzhely közelébe. Hogy megóvjuk egymást és önmagunkat, szeretteinket és nemzettársainkat.

Most azzal válhatunk teljessé, közösségünk egészének javává, ha önmérsékletet és fegyelmezettséget tanúsítunk. Most ez a kihívás, ehhez kell az erő, az akarat és a jövőbe, a jövő boldogságába vetett legmélyebb hit.

Kedves Kanizsai Polgárok!

Ne feledjék: Egy Ünnepség elmaradhat, de az Ünnep marad!

Balogh László polgármester