Volt egyszer egy Muskátli… Ahogy a dolgozók látták

2016-ban íródott könyvemben már írtam városunk híres patinás cukrászdájáról, amely nemzedékeknek nyújtott kulturált szórakozási lehetőséget. Most egy kicsit bővebb írásban emlékeznék meg Nagykanizsa egyik sokak által látogatott szórakozóhelyéről. Írásomban két egykori dolgozót szólaltattam meg, akik oszlopos tagjaik voltak e híres cukrászdának Először írjunk az előzményekről. Ehhez forrásként az „Úti súgó” oldalon található leírást idézem.




Tehát:
„A Kölcsey utca és a Deák tér sarkán álló szecessziós stílusú épület, melynek földszintjén egykor a Muskátli Cukrászda állt. Helyén a múlt században egy kis földszintes ház, a Fleischacker-ház állt, melyet árverésen 1897-ben először a Nagykanizsai Segélyegylet Szövetkezet vett meg, majd 1900-ban Haas Vilmos fűszerkereskedő.

Tőle 1903 februárjában Bajer Vince cukrász vásárolta meg a régi épületet, s még ugyanebben az évben megkezdte emeletes lakóházának építését. A sarokház az államosításig Bajer Vince és leánya, Bajer Mária (Ring Imréné) tulajdona volt.
A sarokrészen működött az elegánsan berendezett Bajer Cukrászda. Bajer Vince üzletét később is híres cukrászda, a Makoviczky követte, majd a Muskátli Cukrászda.

A ház egy emeleti lakását 1906-ban, a megalakulásakor a Néptakarékpénztár Rt. vette bérbe irodahelyiségnek, s működött itt hat éven keresztül. Mellette az emeleten volt a század elején a Phönix Biztosító Társaság főügynöksége, majd az 1920-30-as években a Frankfurti Biztosító, s a Magyar-Francia Biztosító Rt. vezérügynöksége. Bár az épületet többször felújították, a szecessziós jegyeket máig őrzi.

A stílusra jellemző hullámzóan áradó vonalak, formák és plasztikus növényi ábrázolások jelennek meg a homlokzatdíszeken. A földszinti ajtónyílásokat felül hullámvonalas keretek zárják le, melyeket a sarkokon szalag-, szőlőfürt-, s kagylómintákkal díszítettek. Az épület Deák téri homlokzata az emeleten 7, a sarokrészen 2 ablaktengelyes, a homlokzat két oldalán a két szélső ablakot közösen, a középső ablakot, s a sarokrész középső fülkéjét egymagában a főpárkányig felnyúló, rusztikázott pillérek keresztezik.

Az ablakok fölött, a pillérek közti téglalap alakú mezők szárnyas női ablakokkal, szőlőfürtökkel, s – levelekkel, – indákkal díszítettek. A sarokrészen középen félköríves fülkében kőváza látható levélcsokorral. e fülke fölötti és a Deák téri homlokzaton a középső ablak fölötti mezőkben az építés dátuma olvasható (“ANNO DOM MCMIII”) szőlőfürtökkel, – levelekkel közrefogva. Az épület homlokzatán a főpárkány felett tömör mellvéd fut végig, melyet a Deák téri oldalon és a sarokrészen középen háromszög oromzatú, kőoromdíszes, íves padlásablakkal áttört elem díszít. 1992 óta helyi védelmet élvez az épület. „

E rövid történeti áttekintés után beszéljünk a cukrászda mindennapjairól. Ma már kevesen tudják, hogy az üzlet hátsó részében működött a cukrászüzem egykor. Vezetője, ha jól emlékszem Resid Raif volt, akinek később a Szabadság tér (Ma Erzsébet tér) északi oldalán volt fagylaltozója.

Néhányszor, ha a Kölcsey utcában jártam benéztem a nyitott ablakon és rácsodálkoztam az egész tábla krémesekre, amik még feldarabolásra vártak. Nagyon finom sütemények készültek ezen a helyen. Városunk akkori ismert maszekjainak is a törzshelye volt. Néhány nevet említenék. Buzek Dénes Fényképész, Baj Gyuri, a „vizes”, Tóth József zöldséges, később a Teleki kocsma tulajdonosa.




Balázs József, Totya a víz-gáz központi fűtés szerelő, és még sokan mások. Megvoltak e helynek az érdekes törzsvendégei, mint például Szukovics Peti, aki az ingatlankezelőnél dolgozott tetőfedőként és arról volt híres, hogy nem volt olyan magas épület, amire ne mert volna felmenni. Például az ő munkáját dicséri a Musival szembeni ház tornya. Aztán a város aranyifjúsága. Baj Karcsi (Kau), Tihanyi Zoli az irodagép műszerész. Vagy Gloós Tamás, akinek az apja nőgyógyász volt városunk kórházában. Ide járt délelőttönként Perényi fogász felesége, aki mindig barátnőjével és kiskutyájával érkezett. Barátnője Nardai Rózsi néni aki Balázsovits Lajos színművész nagynénje volt.

A mostani generációnak mondom, hogy városunkból származik két kiváló színművész, a fentebb említett Balázsovits Lajos, valamint Vári Éva, kinek a testvére városunk ügyvédje. Nehéz lenne felsorolni mindazok nevét, akik ebbe a cukrászdába jártak. Gimnazisták, akik suli előtt és suli után is betértek e helyre. Ide járt Horváth Sándor, aki a Zalahús kanizsai gyárának volt a vezetője. De említhetném Gotthárd Jenőt is, aki főkapitánya volt a városi rendőrségnek. Tavasszal általában május elsejére lett összeállítva a kerthelyiség (terasz) az üzlet előtti járdán.

Fehérre festett léckerítés volt ez, Muskátlival beültetett ládákkal. Nagyon jól nézett ki. Én hivatalból is sokat megfordultam itt, hiszen a Zala Megyei Szálloda és Vendéglátó Vállalat hűtőgépszerelőjeként dolgoztam. Magánemberként is, mert akkori barátnőm ott dolgozott. Javítottam a fagylaltgépeket, a süteményes hűtőpultot, a karos kávégépet, amivel igazán kiváló feketekávékat főztek. Nagyon finomak voltak a sütemények, például olyan ízű csoki krémet az óta sem ettem!
Ebben az időben a cukrászüzem az Asztalos János utcában működött,vezetője Kozma Győző volt.

Most következzen egy interjú az egyik egykori dolgozóval, aki nem más, mint Dávidovicsné Panni, aki ma már nyugdíjas éveit tölti. A találkozót stílszerűen egykori munkahelyén beszéltük, meg ami ma pékségként és cukrászdaként működik, de a régi Muskátlinak a nyomába sem érhet.

– Panni először is megköszönöm, hogy eljöttél, vállaltad, hogy a régi Muskátliról mesélsz. Első kérdésem az lenne mikortól is dolgoztál a Musiban?

– 1971 januárjában,akkor már öt hónapos kislányommal kerültem be a városba egy közeli faluból.
– Nem a Musiban kezdtem, hanem a Kanizsa Áfész tulajdonában levő Kanizsa Étteremben, mint felszolgáló ez hetvenkettőben volt. Nem tudtam vállalni a késő éjszakába nyúló műszakot, ezért jelentkeztem a Vendéglátó akkori vezetőjénél, Nemesdédi Miklósnál felvételre. Nem vett fel valami oknál fogva. A szerencse mellém szegődött, mert egy barátom ismerte a vállalat akkori igazgatóját, Végh Ernőt, aki közbenjárt az érdekemben. Egy napon levelet kaptam, ez állt benne:
– Munkaügyben jelenjen meg a kirendeltség központjában ekkor, és ekkor. Aláírás Nemesdédi Miklós. Így kerültem a Vendéglátó Vállalathoz. 1974-ben pedig a Muskátliba. A Kedvencbe, csak helyettesíteni jártam. 1987-ben, viszont odahelyeztek, amikor Joós Lajos vezette Csónakázó tónál levő étterem bezárt. Lajos lépett a helyemre. 1989-nem felmondtam a Dózsa laktanyában működő büfé vezetője lettem, ott voltam megszűnéséig.

(Panni és kolléganői a Kedvenc előtt)

– Meg kell, hogy mondjam neked, életem legszebb időszakát töltöttem a Muskátliban, igen jó kollektívával volt szerencsém dolgozni.
– Kikkel dolgoztál együtt? Emlékszel még nevekre?
– Oh, hát nagyon sok emberrel. Hát persze, már mondom is. Főnökök: Móriczné, aki később Olaszné néven „futott”. Tamásné Juci néni, Macsekné Marika néni. Volt egy időszak, amikor gazdaságilag összevontak bennünket az Önkiszolgálóval, ekkor lettek főnökeim Lakner Gyula,(már nincs az élők sorában) Galamb Laci, valamint Vékásiné Ilike.
Mindegyikük nagyon jó vezető volt.
Pultosok: Csizmadiáné Marica (Ő a Muskátliból vonult nyugdíjba.) Tiszainé Kati, Varga Kati, Nagy Mari (már nem él) Számtalan tanuló is dolgozott nálunk pultosként.
Pincérek: Tóthné Gabi, Lukácsiné Piroska, Lábodiné Eta, aki sajnos fiatalon halt meg. Vincék Zsuzsa, Müllerné Saci, akinek a férje az Olajbányász labdarúgója volt. Kissné Patkós Mari, és jómagam.

A vége felé fiuk is dolgoztak pincérként. pl. Bicsák Pista, aki a Véndiófa vendéglőt vitte egykor és a nevéhez fűződik a Vadászterem kialakítása. Aztán Joós Lajos, aki a privatizációkor megvette az üzemeltetési jogot. Valamint egy fiatal srác,úgy hívták Gyimesi Gábor. Hát ennyi névre emlékszem, remélem nem hagytam ki senkit a felsorolásból

– Van e valami érdekes történeted, ami ott történt?

– Ó hát rengeteg minden megtörténik egy ilyen helyen. Egyet elmondanék. – Biztosan emlékszel városunk nagy olajipari szakemberére, Buda Erő bácsira. Na, most őnéki volt egy bohó extravagánsan öltöző fia, aki betegségéből adódóan egy erre szakosodott intézményben élt, de időnként hazaengedték. Ilyenkor be-betért hozzánk beszélgetni. Egy ilyen alkalommal kolléganőm egy tálcán vitte a vendégnek a tejszínhabbal jócskán ellátott habos kávét. Megbotlott, az egészet ennek a fiúnak a nyakába, fejére öntötte. Lógott róla a hab beborítva arcát nagyon viccesen nézett ki. De csak nevetett rajta. Így hirtelen ez maradt meg bennem.




– Panni nagyon köszönöm, hogy mindezeket elmondtad, igyekszem úgy leírni, ahogy te ezt most itt elmesélted nekem és az olvasókkal megosztani. Jó egészséget kívánok további életedhez! A fentebb említett Tóthné Gabit is szerettem volna megszólaltatni, ám nem vállalta a beszélgetést. A következő egykori dolgozó, akivel sikerült interjút készíteni az nem más, mint Csizmadia Lajosné, aki a legtöbb időt töltötte el a Muskátliban.

(A Muskátlis személyzet. A képen balról a második Marica,  Csizmadia Lajosné)

Otthonában beszélgettem a ma már megérdemelt nyugdíját élvező Maricával, akit nemrég nagy öröm ért, megszületett a dédunokája. Csak emlékezetből írom le a most következőket, mert az utolsó pillanatban meggondolta magát, nem járult hozzá a hangfelvételhez.

– Mikortól dolgoztál a Muskátliban? Nos, mi Lentiből kerültünk be Kanizsára, ahol édesapám tanácselnök volt. Tanulóként kezdtem, jó pár üzletben megfordultam, többek közt a régi Napsugárban, a Sport presszóban is. Muskátliba kerülésem után, onnan már nem mentem sehová egészen nyugdíjba vonulásomig ott dolgoztam. Meg sem tudom mondani hány tanuló került ki a kezem közül. Mindegyikkel megtaláltam a közös hangot azt hiszem, valamennyi lányra jó szívvel gondolok vissza. Ennyi év alatt rengeteg kollégával, főnökkel volt dolgom.

Közel negyven évet dolgoztam ez idő alatt rengeteg embert ismertem meg vendégeket, munkatársakat Azt mondom nagyon jó kollektívában töltöttem el dolgozó éveimet. Segítettünk egymásnak, ha kellett. Alapvetőleg vidám természetű vagyok, így a fiatalokkal is megtaláltam a közös hangot. Csakúgy, mint Gabi pincérnő kolléganőm, akit szinte anyjukként tiszteltek az odajáró fiatalok.

Több generáció is itt töltötte szabadidejét. Szerelmek szövődtek, házasságok köttettek innen elindulva. Jól ment ez az üzlet, volt, hogy egy nyári napon huszonöt keverés fagylaltot is eladtunk. Gondolhatod azt a mennyiséget kiadagolni fagylaltos kanállal nem volt könnyű dolog.

– Mikor következett be az egység hanyatlása?

– Szerintem akkor, amikor privatizálták, az új tulajdonos átalakította, kisebbé tette a Musit. Bár mentségére legyen mondva ebben az időben már megcsappant a vendégek száma, így kényszerintézkedés volt. Átalakította, de az már nem az a Muskátli volt, mint a hetvenes nyolcvanas években. Annak hogy nem volt elég vendég következménye lett, hogy visszaadta az önkormányzatnak. Én még el tudtam menni nyugdíjba, bár ahhoz képest amennyi időt ledolgoztam nagyon alacsony nyugdíjjal mentem el.
Te is tudod a vendéglátásban az alapfizetés nagyon kevés volt, mert úgy gondolták a borravaló kompenzálja. Kaptunk is a pincérektől jó darabig, amíg volt vendég, de aztán egyre kevesebb lett. a nyugdíjat viszont a hivatalos kereset után állapítják meg. Hát így jártam.

– Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget neked!

Az egység jó ideig zárva volt, aztán vette át a Zalaco, látványpékséget, kis kávézót kialakítva. A név ugyanaz maradt, de ez már nem az a Muskátli, ami akkor ott a hetvenes nyolcvanas években működött városunkban generációknak nyújtva szórakozási lehetőséget. Magánvéleményem az, a mindenkori városvezetés szégyene, hogy hagytak egy patinás helyet tönkremenni, megszűnni.
2019 01 16. Nagykanizsa. Írta: Pusztafi Attila

     
loading...