Valamikor a ’90-es évek elején fogalmazták meg először azt a kezdetben sokak által homoszexuális attitűdnek vélt férfinormát, melyben az erősebbik nem sok időt szentelt a külcsínre, és élvezetet talált a vásárlásban heteróként. Mármint nem a fúró, kazán, motor és a szükséges használati tárgyak vásárlásában, hanem a „shopping”-ban. Ezt hívta Mark Simpson angol író akkoriban metroszexuálisnak, ami mára már nemcsak elterjedt, hanem egy generáció már ebben nevelkedett. Az igazán nagy áttörés valamikor a 2000-es évek környékére datálható, amikor az első metroszex-ikonok is megszülettek. Ez nem csupán abban testesült meg, hogy adnak a férfiak a megjelenésükre, hanem gyakran női magasságokba emelték ennek fontosságát. Talán hívhatjuk ezt a megjelenési igényességet túl nyálasnak, kétségkívül egy világ férfitársadalmát fertőzte meg. Ezt a témát azóta számtalanszor feldolgozták, kifigurázták a tv-ben is.
Az első, nevesített – azóta már brand – metroikonnak David Backham számít, aki olyan szinten segített egy lépést tenni a férfiaknak az igényességben való fejlődésre, mint senki más előtte. Felnőttől a gyerekig határozta meg a lányos férfi-gondolkodásmódot: megfelelően belőtt haj, egymáshoz passzoló ruhanemű, az igényesség egy másik szintje. Ezek már túlmutatnak valamelyest az Elvis-frizurákon, az egyen bőrdzsekiken, és a James Dean tekinteten. Az csak „követés”, de nem volt azelőtt életforma. Korábban nehezen lehetett manikűröshöz és szoláriumba járó, rózsaszín inget világoskék nadrággal viselő, tökéletes sérójú férfiakról hallani, akik nagyjából minden mozgástípushoz más lábbelit vettek fel, mint manapság. Itt már kameraérzékenységről, márka hajhászásról, esetleg túlzottnak tartott figyelemről (a divat iránt) van szó, ami valljuk be a huszonéves generációnak teljesen természetes függetlenül a státusztól, stílustól. Azóta a médián keresztül már számtalan példával találkozhattunk C.Ronaldon, Sebestyén Balázson, Berki Krisztiánon keresztül is akár.
Férfi evolúció: spornoszexualitás
A metroszexualitást kimondó író ezúttal más dolgot is megfigyelt. A metrók következő szintje a spornoszexuálisok. Eltekintve a divattól, a férfiak körében az elmúlt években kiemelt szerepet kapott a sportosan jó megjelenés is, főszerepet adva – a ruhák mellett – saját testüknek. Gyakran hallani az „egészség” és „életmód” szavakat is magyarázkodásképpen, de ezek vélhetően a férfi ego beburkolásai is, hiszen már sportot űznek abból – ugyancsak kortól és státusztól függetlenül -, hogy mennyire van kigyúrva, kisportolva, felvéve a versenyt a női ideállal. 
Egy másik érdekes része ennek a pornóipar – tetszik vagy nem: átlépte a korlátait, és az átlag médiába is beszivárgott -, aminek szubjektív megítélés és statisztikák szerint túlnyomóan férfiak a kedvelői, és mára elég szerves részét képezi a mindennapoknak (ez pszichológusok és szociológusok szerint sem túl egészséges a jellem torzítását illetően). Ennek elegye a spornoszexualitás Simpson szerint. Az új „megfelelési kényszert” a temérdek kidolgozott testű férfiakból álló reklámok, a szexualitás, és az exhibicionizmus váltja ki, aminek csupán egy gyorsítója – többek között a tükör és/vagy előlapi kamerák a telefonon – a férfi versenyszellem: „én is így akarok kinézni”, „én is tudok ilyen testet faragni magamból”. Különben meg erre buknak a nők is. Demonstráló anyagnak itt a Don Jon című film is.
Hogy ez jó-e, döntse el mindenki magában, aztán az élet majd vagy igazolja, vagy nem. De uraim, ne legyintsenek egyből, hanem tegyék a szívükre a kezüket: nemcsak azért bringáznak, futnak, úsznak, gyúrnak stb., mert egészségesen akarnak élni…
