Azt mondják hóbort, mások csak egyszerű sportnak tartják, de valójában a kerékpározás egy életforma. Kerékpáros körökben kevés ember van az országban, aki ne ismerné Jankovics Ferencet, és szerencsére már a megyében is egyre inkább a sporttal, azon belül a biciklizéssel kezd egyet jelenteni a neve. Azonban a jelen sikereihez nem márvánnyal volt az út kikövezve. A bringázásról, turizmusról, nehézségekről és üzleti sikerekről Jankovics Ferivel beszélgettünk.
Már vagy tíz éve ismerjük egymást, mégsem tudok semmit a hátteredről. Annyi bizonyos, hogy nem tegnap láttál először biciklit. Mesélj egy picit a Yanko’s hátteréről!
Hát valóban nem ma kezdtem! Ami azt illeti, az egész életemet a kerékpározás jellemezte valamilyen formában. Valamikor ’79-ben kezdtem a kanizsai Olajbányász SE színeiben Ács Pista bácsival kerékpározni gyerekként. A mesterem, és akitől a bringázás szeretetét tanultam gyerekként, Dávidovics Ferenc volt.
Persze akkoriban nem volt helyi szinten se profizmusról szó, se versenycsapatról, valójában az egyéni érdeklődésem vezérelt ’84-ig.
A végére már csak egyedül maradtam az edzőmmel, úgy is gúnyoltak bennünket, mint „az egyszemélyes szakosztály”. Aztán kaptam egy lehetőséget a győri sportklubnál, ahol már hivatásos versenyzőként csinálhattam azt, amit a legjobban szerettem, egészen ’87-ig. Sokáig kerestem az utam utána, mert az akkori csapat sem, és a hazai sportkörnyezet sem volt azon a szinten…
Attól még gondolom voltak eredményeid, elvégre majd tíz évig versenyeztél, ráadásul válogatott szinten!
Igen, voltak sportsikerek bőven. A három, akkori legjobb eredményem a serdülő magyar bajnoki cím, és az ifjúsági VB-n elért 14. helyem, és még BÜKK nemzetközi Kupa 1. helyem. Ezek annak idején azért jó eredménynek számítottak. Azóta voltak még sikerek, de ezek nem versenykörülményekhez köthetőek, hanem jobban a személyes munkámhoz.
Innentől kezd érdekes lenni látom…
Legalábbis egy másfajta aspektusból nézve. A lényeg, hogy ugye kisebb kitérő után – persze a sportot nem elhagyva –
mikor visszakerültem Kanizsára, odamentem pár biciklis kis sráchoz, hogy csapatot szeretnék összeállítani, és ha gondolják, szóljanak a barátaiknak, aztán el is kezdünk edzeni.
Jankovics Feri még este, edzés után is lelkesen mesél a témáról
Ez ’95-ben volt, és innentől kezdődött egy igazi filmbe illő eseménysor. Meglepő módon nagyon sok fiatal jelent meg az első pillanatban a felhívásomra, és elkezdtem őket edzeni, pontosabban velük edzeni. Szép lassan egy kis csapattá verbuválódtunk, és a magunk amatőr szintjén elkezdtük felépíteni saját magunkat. Érdekes módon olyan rendkívüli teljesítményeket tudtunk elérni, hogy már a hazai profik is felfigyeltek ránk, mikor nekiálltunk versenyekre is járni (persze minden kötöttségtől mentesen). Az azért egy nagyon jó érzés volt, mikor Fradi szintű nagy klubok kérdezősködtek felőlünk! Ahogy szaporodtak a sikereink a magunk módján, az önbizalmunk is elkezdett nőni.
Egészen odáig bátorodtunk, hogy az akkori, a sportágban ismert és köztudottan nagy támogatót, a MAPEI-t is megkerestük Gajer Tamás barátommal.
Mivel országszerte számtalan nagy és profi csapat tett hasonlóképpen, igazából nem számítottunk semmi komolyra. Erre egyszer felhívtak, hogy kaptunk időpontot a helyi kirendeltség igazgatójánál, akinek miután előadtuk a kisvárosi történetünket úgy megtetszett a koncepciónk, hogy végül rábólintottak a szponzorációnkra!
Ez elég meseszerűen hangzik!
Az is volt hidd el! De az eredmények is megszaporodtak. Olyan versenyekre juthattunk el, amiről addig álmodni sem mertünk. Nem is akármeddig! Az eredményeink alapján már az európai versenyszint alsó vonaláig jutottunk, és ezekre a sikerekre természetesen mind többen figyeltek oda.
Ekkor már külföldi versenyzők is jelentkeztek a csapatba a világ minden tájáról, például USA-ból, Ausztráliából, és néhány szomszédos országból!
De aki biciklizik, az tudja, hogy ezt nem lehet céltudatosság nélkül csinálni… hihetetlen erőre, ambícióra volt szükség, amit a sport iránti szeretetünk tartott egyben. A dolog azonban akkor szakadt meg, amikor a MAPEI főtámogatóként hirtelen kiszállt a sportág szponzorációjából. Az egy kemény időszak volt, elsősorban lelkileg…
A verseny-szint után is van élet azért. Hogyan tovább?
Körülbelül 10 éve, egyszer egy Olaszországbeli sportesemény kapcsán, az egyik város főterén felállított pódiumon levő 20-30 biciklire lettem figyelmes, amin egyszerre tekertek ütemre, edzés-szerűen, de nem tudtam mi az. Spinningnek hívták…
2004-ben aztán az akkori üzlettársammal behoztuk Kanizsára, ami rövid idő alatt olyan népszerűvé vált, hogy más városokban is nyitottunk spinning-termet.
Ez jelentette a felocsúdást, és terelt el a kerékpár élsportjától az üzleti atmoszféráig. A szabadúszó spinningelést végül a csúcson hagytuk abba, de az edzések azóta is elérhetőek, csak más helyszínen, más formában, a sportágat immáron szinte hivatalosan is „Jankovics Ferihez” kötve.
Eddig ívelő pályát mutat a történeted. Hogyan keveredtél a turizmusba?
A megyét járva – Forrás: az Egyesület facebook oldala
Meg fogsz lepődni, köze van a bringázáshoz! Egyszer egy külföldi utam során szintén felfigyeltem egy akkor Európában kibontakozó dologra. Ez voltaképp a biciklizés és a turizmus masszája. Így adódott, hogy anno először a zalakarosi Hotel Karos Spa-ba szerződtünk le. Az üzlettársammal, Radics Bálinttal nem sajnáltuk a céltól az inputot: vettünk vadiúj, profi Merida bicikliket, és közben túrákat szerveztünk. Annyira népszerűvé vált, hogy nem sokkal később Karosra, majd Hévízre is – köztük sok szállodával szerződésben már – kiterjedt a tevékenység. Mára már elmondható, hogy Zalakarost és Hévízt ebben a témában „belaktam”, és nagyon jó együttműködésben tudunk együtt dolgozni a helyi turisztikai szakemberekkel, önkormányzatokkal.
Olyannyira lett nyerő ez az irány, hogy azóta életre kelt a Tour De Zalakaros is, ami tavaly már 1300 versenyzőt vonzott, ezzel az ország 3. legnagyobb biciklis-maratonjává válva.
Jelenleg az idei verseny szervezése folyik, és úgy néz ki újra képbe kerül a MAPEI is! A Mallorca-i modellt tehát a zalai „Termálvölgyben” is sikerrel lehetett alkalmazni. Azóta persze számtalan ehhez kapcsolódó projektben vettünk részt, egyebek mellett kerékpáros-turisztikai kiadványok, térképek szerkesztésében, ami már nemcsak a környék, hanem a West Balaton régióját is érinti.
Mi a helyzet a „Teker Egyesülettel”?
Ez az ív, amiről az előbb beszéltél, ez vezetett tulajdonképpen egy egyesület megalakításához. Ez a munka és hobbi valahogy odáig érett, hogy egy közösség megalkotása vált prioritássá.
Ez egy baráti társaság illetve abból kialakult sportegyesület, melynek tagjai felnőtt, dolgozó emberek. Csak épp imádják a biciklizést, és szenvedélyesen szeretnek sportolni a természetben, együtt, jó kedvvel.
A Teker Egyesület néhány képviselője – Forrás: az Egyesület Facebook oldala
A külföldi tapasztalataim alapján mindig is vágytam olyasmire, mint ami az olaszoknál jellemző: kötetlen társaságok, erős közösséget alkotva együtt bicikliznek, vagy versenyeznek. Ki mennyire veszi komolyan… Most ott tartunk, hogy ez a biciklis kultúra nemhogy megjelent itt, de azzá kezd válni, amit elképzeltem. Ennek (is) következménye ez az üzlet, ahol beszélgetünk. Most kezd teljesülni az álmom: van egyesület, van közös teljesítmény, van egy központunk, és egy baráti közösség, amolyan olasz módra!
Akkor tehát az Egyesület következménye a kerékpárboltod?
Spinning-edzés után, kerékpárboltban beszélgetni a biciklizésről
Az egyik, de az azért összetettebb. Az üzlet kialakítása mögött több dolog áll: egyrészt van a Teker Egyesület, aminek így lett végre egy bázisa. Van honnan elindulni, van hova visszajönni, ahol nem mellesleg szervizelni is tudunk egyből. Így egyben egy brand-ünk is lett, legalábbis hitelesebb kerékpár csapat lehetünk így. A másik ok, hogy én korábban is értékesítettem kerékpárokat, de így, hogy van üzlet, mindezt sokkal kulturáltabb körülmények között tehetem, és sokkal nagyobb volumenben. Emellett egy „csomag” is vagyunk, hiszen adott egy kerékpárüzlet, aminek van egy csapata is – mint Nyugaton -, tehát minden egy helyen van.
Ilyen szép sztori után mi a jelenlegi célod?
A célom, hogy jó bicikliket adjak el, elégedett és a sportba szerelmessé váló embereket varázsolhassak, illetve hogy egy jó kis helyi biciklis közösség alakuljon ki. Nekem ennek minden perce boldogság, ettől kerek az életem, és folyamatos alkotásra ösztönöz újabb és újabb célokat magam elé állítva. Gyakorlatilag 20 évre elegendő koncepcióm van, aminek jó részét meg is kívánom valósítani! Egy dédelgetett álmom még mindig van, méghozzá visszatérni az élsportba!
Egyszer az egyik barátommal ellátogattunk a Tour De France-ra, ahol a VIP kordonon kívül állva, a nagy klasszisokat nézve megfogadtam, hogy egyszer „a kerítésen belül fogok lenni!”
em lenne, ám hosszú évek fáradságos munkája beért arra, hogy Nagykanizsa is felkerült az esküvős rendezvénytérképre. Igaz korábbi beszélgetéseinknél a főszervező meglehetősen szerényen és némi fenntartással nyilatkozott az eseményről, meglepődve tapasztaltuk a nagy számú kiállítót, akik egytől egyig színvonalas kínálattal rukkoltak elő. A HSMK területe jó lehetőséget biztosított ahhoz, hogy úgy tudjanak tömeget ellátni, terelni, hogy a látogatóknak kicsit sem csorbul a komfortérzete. Ez vélhetően a helyszín jó adottságainak és azok megfelelő kihasználásának köszönhető. A programok hasonlítottak a korábbiakhoz, de változások bőven megfigyelhetőek. Kifejezetten impozáns látványt nyújtott a bejáratnál parkoló két limuzin, és díszes hintó, és szinte szívet melengető látvánnyal szolgáltak egyes kiállítók pultjai, különösen a tortás, és dekoros pultok, de igazából kár is lenne kiemelni bármelyiket is, hisz az összhatás volt a mérvadó. A program azonos volt a korábbiakhoz, igaz, ebben a témában nem nagyon lehet eltérni a tárgytól… A pikantériát egyébként a több tucat modell hölgy adta, ami miatt – ha másért nem is – már érdemes volt legalább egy kis időt bámészkodni. A repertoár gyakorlatilag minden a témában érintett dolgot lefedte, aligha lehet ráfogni a szervezésre, hogy valamiből is hiányt szenvedett. A lényeg nem az volt, hogy minden, az esküvő bizniszben fellelhető helyi vagy távolabbi vállalkozás felvonuljon, hanem csak néhány, akik inspirációul szolgálhattak a hezitálók számára. Aki házasságkötés előtt áll, az vélhetően némi kedvezményt is besöpörhetett, ami nagyon hasznos tud lenni a több milliós büdzséjű „nagy nap” idején…
infrastruktúrával bonyolódott, és a főszerep valóban a fánké volt. Most leginkább az volt a benyomásunk, hogy egy klisés tömegrendezvényen vagyunk, ahol amúgy van fánk is, ráadásul borzasztóan elvonta a figyelmet a témáról, programról az ottani „egyéb” kínálat. A legelső dolog ami feltűnt, hogy mire valami fánkfesztiválra emlékeztető környezetet találtunk már túl voltunk egy körhintán, pár áruson, egy színpadon egy csomó üzleten, és rengeteg emberen. Tehát a kínálat megette a keresletet. Legalábbis annyira mégsem jó, ha a folklórról és fánk témáról folyamatosan eltereli a figyelmet pár butik, elektronikai vagy épp élelmiszer üzlet. Egyszerűen nehéz átadni az embernek magát az atmoszférának úgy, hogy rendszeresen kizökken. A helyszín kelemesebb, és nyilvánvalóan komfortosabb is látogatói szempontból, de elgondolkodtató az is, hogy azért mindenre nem biztos, hogy jó a Kanizsa Centrum. Mint gasztro-fesztiváltól kevesebb sallangot várna az ember, ahol a sok színpadi program kissé agyonnyomja magát a gasztronómiát, hiszen az egységnyi idő alatt felgyülemlő tömegeket – amit a programok vonzanak – már nem képes úgy ellátni sem. Márpedig, ha valaki egy Fánkfesztiválra érkezik, az vélhetően a fánkért és a kapcsolódó ínyencségek miatt érkezik, és nem a minden igény kielégítéséhez. Sokkal közelebbinek éreztük a korai Fánkfesztiválokat, aminek még megvolt a kisvárosi hangulata. Az is nehezen mérhető így, hogy mennyivel jobb, sikeresebb a korábbiaknál, ugyanis nem tudni, hogy az ott lévők eleve oda akartak-e menni, vagy csak éppen belebotlottak a boltba menet.