Kocsmavilág Nagykanizsán
Nem tudom, ki, hogy van vele, de én kedvelem a kocsmák világát. Talán ez abból is adódik, hogy olyan szakmám, munkám volt, aminek velejárója volt éttermek, kocsmák gyakori látogatása. Meg aztán fiatalkoromban a haverokkal sokat látogattuk ezeket a műintézményeket. Akkoriban (70-es évek) városunkban jó néhány híres mondhatni hírhedt kocsma működött. Néhányat felsorolnék azok közül ahol mi elég sűrűn előfordultunk fiatalemberként.
Fekete Sas kocsma Eötvös tér. Lapi kocsma Petőfi út. Csengery Borozó. Béke utca (Ma Csengery). Aztán akkoriban a Véndiófa sem igazán étteremként működött, hanem bizony hajópadlós kocsma volt.
Kék Fény, amely a Nyírfa utcában működött. Magyar utca, Árpád sarok. Itt is működött egy, amit a köznyelv hugyos kocsmaként emlegetett. Sánci városrészben működött a Szép Ilonka nevű intézmény. Kiskanizsán ott volt a Lutár-féle kocsma. Üzemeltetőjéről kapta a nevét. Eötvös téren volt a Monostori borozó. Sokáig Vadász Ferenc üzemeltette aztán később Horváth Antal. Kisebb presszókat nem teszem bele a felsorolásba. Ez az írás a kocsmákról szól.
Mindegyik helynek megvolt a varázsa, hangulata. Volt köztük kemény hely, ahol szinte naponta voltak verekedések. Ilyen volt a Fekete Sas, meg a Lapi kocsma. Csurka ott a mozi kertben. Talán ezek közé sorolható a Kék Fény is.
Egy más világ volt akkoriban. Jellemző volt az is, hogy reggelente a munkába igyekvő melósok betértek ezekbe a kocsmákba bedobni egy felest, fröccsöt vagy egy csapolt sört. A kocsmárosok készültek ezekre a reggelekre. A pultra négyzetméternyi rövidital volt kirakva, ugyanennyi csapolt sör. Betértek felhörpintették a kevertjüket, konyakjukat, sörüket és mentek dolgozni. Ettől még munkájukat ugyanúgy el tudták végezni. A munkahelyek akkoriban nem vették szigorúan a piálást. Még mondja valaki, hogy az átkos nem egy szabadabb rendszer volt minta mai. Ma ez elképzelhetetlen lenne.
A másik, amit le szeretnék írni az az, hogy érdekes „figurákkal” voltak tele ezek a helyek. Betérve az embernek olyan érzése támadt, mintha egy Rejtő Jenő könyv szereplői közé csöppent volna az ember. Néhány nevet felsorolnék az ismertebb alakok közül. Március Pista, Weininger szabó, akit Csibi bácsinak hívtak, Lajos a Csengery borozó vendége, aki boncmester volt a kanizsai kórházban.
Fikusz Karcsi, a volt francia idegenlégiós. Berecki Józsi, aki ha többet ivott Villon verseket szavalt. Gabi bácsi a fodrász, a Fekete Sas törzsvendége, akinek gégemikrofonja volt. Amatőr festőként is ismert. Képei ott a kocsmában voltak kiállítva. A két Gábor „gyerek” Jóska és Gyuri. Valentin Tibi, aki nagy verekedő hírében állt. Hugyos Tibi. (rendes nevére már nem emlékszem) Benkó, aztán a Répa gyerekek. Csoki, Juliska a hosszú hajú Hippi. Kalap. Később Mexikó. Hirtelen ezek a nevek ugrottak be.
Ezek a kocsmák nemcsak az italozásról szóltak. Itt barátságok köttettek vagy éppen üzletek. Például amikor maszek voltam jó néhány munkát hozott a kocsmai ismertség. Persze ment a hülyeség is, a viccmesélés. Valahogy akkoriban több vicc született, mint manapság.
A Lapiban (Petőfi utca) például esténként élő zene volt. A város ismert cigány muzsikusa a Dunyi bazsevált. Ami nem mellékes minden kocsma tele volt.
Például a Csengery borozóban műszakváltáskor nehéz volt a pulthoz jutni annyian voltak. Nem tartozott a kocsmák közé, de megemlítem a sörgyárnál levő sörkiadót, ahol tikettre (Sörgyári dolgozóknak kiadott pénzszerű korong volt) lehetett másfél literes sörhöz jutni. Persze adtak pénzért is. Amikor a Finommechanikában dolgoztam gyakran megálltunk itt műszak után. Úgy működött, hogy beadtál 12 forintot, meg a személyi igazolványt, aztán már adták is a finom kevert sört. Ha visszaadtad az üveget kiadták a személyit.
Hát így éltünk mi akkoriban.
Mára eltűntek ezek a kocsmák, talán városunkban négy ilyen helyet tudnék megemlíteni. Vincellér borozó, Függönyös az Izzónál, aztán a művházzal szembeni Kóbor ló, valamint a Bauer az Eötvös tér északi oldalán.
De azt gondolom, ezek a helyek már nem azt a hangulatot adják vissza, mint a felsoroltak. (Írta: Pusztafi Attila)
