Kategória: Nagykanizsa

„Elment, itt hagyott bennünket a kanizsai természetfotósok mindenki által tisztelt nagymestere. Amíg velünk volt, számtalan fotóst segített tanácsaival, indított világhódító útjára a természetfotózás ösvényein. Számomra megadatott a megtiszteltetés, hogy barátjául fogadott, hogy megrendezhettem első önálló kiállítását, és aztán még sokat meg is nyithattam. Köztük a Szolnokon rendezett, mindenkit magával ragadó tárlatát. Az ott elhangzottakkal emlékezem a természetfotózás feledhetetlen alkotójára.

//:„Hogyan is úsztam?
Árral? Ár ellen sem!
Végig sodrásban.”
/:Pap József:/

Amikor Maros Sándor képeit exponálta – mint a költő a versben – Ő is végig úszott. De nem a fotósok árjával. Nem a művészkedők árja ellen, hanem a természet sodrásában, mely megfogta őt az első felcsillanó hajnali napsugár fényével, az első kamerájába csodálkozó kismadár pillantásával, az első hálóba akadt hal vergődésével, az első hajnali harangszó ködön átszűrődő dallamával, az első fiókáját repülni tanító ölyv szárnyának villanásával, és azóta nem ereszti el. Azóta egyre arra készteti, hogy újabb elsőket vegyen észre, örökítsen meg ebben a sodrásban, újabb csodákat tárjon elénk képeivel.

Aki először látja alkotásait, biztosan megfogalmazza magának a kérdést: De ki ez az ember, aki ilyen sokat tud a világról, a természetről, aki fényképezőgépe segítségével ennyi érzelmet, helyzetet, összefüggést tud elmesélni nekünk? Nos, Ő, Maros Sándor egy hazánk fia, egy kanizsai, akinek kicsit nagyobb érzéke és lelke van ahhoz, hogy meglássa és lefényképezze a valóságból, ami szép. Azt persze lehetetlen nem észrevennünk, hogy témáit előszeretettel választja a természetből. Valószínű, hogy az embert, az ember kezének munkáját is ily kiválóan tudná megörökíteni, de valahogy úgy alakult fotós pályája, hogy a természet sodrása előbb kapta el őt, mint az embertömegé.

Vagy lehet, hogy éppen ellenkezőleg? Televíziós munkájából adódóan az emberek világának sodrása már annyira, oly rémisztően próbálta bekebelezni, hogy egy lágyabb, egy szeretetteljesebb sodrásba kellett menekülnie. Mint ahogy azt Takács Gyula, neves kaposvári költőnk is írja:

„Az ember megveszett.
Hát hozzátok futok,
mert a fák és az erdők boldogok.
És boldogok az évszakok,
e szárnyas angyalok,
a testetlen jó alkotók…
Vegyetek társul engemet,
ki lassan rájövök,
jobb lenne elnyűni testemet,
és mint a báb szárnyas lakója,
szállni és keresni egy jobb hazát!
Nyisd ki Uram
kertednek szirmos ajtaját.”

És Maros Sándor számára ez az ajtó nagyra nyittatott, Ő pedig elfogadta, amit a kertben talált. Így aztán zsákját a hátára véve ment a világ végére. És, hogy a költő szavaival folytassam:

„A világ végén leültem,
A nagy csendnek úgy örültem,
És azóta mind csak nézem,
A felhőket fenn az égen.”

És Maros Sándornak nagy türelme van ehhez a nézéshez. Baudelaire, a híres francia költő pedig ezt írja: „Templom a természet. Élő oszlopai időnként szavakat mondanak összesúgva.”

Ám ezeket a szavakat csak azok az emberek hallják meg, látják meg, akik maguk is barátként figyelik a természetet, és évszakainak gyönyörű, lenyűgöző változásait. Maros Sándor ilyen ember, ilyen fotós. Ő mindig végtelen türelemmel várta ki, hogy meghallja, meglássa ezeket a kincseket eláruló szavakat, melyeket nem tollal, hanem fényképezőgépével örökített meg, hogy mások is átérezzék, mások is tanulhassanak belőle. Mert Ő tudja, hogy a természet nemcsak a szemmel látható. A lélek belső képe is hozzá tartozik, azok a képek, amelyek túl vannak a szemen.

Maros Sándor nem egyszerűen csak természetet fotóz. Témáit képes mindig valami sejtelmes hangulattal átitatni, amely számunkra a szólások, a közmondások, a gyakran megtapasztalt és megfogalmazott emberi érzések közül ismerősek. Mintha minden állatot ábrázoló fotójában ott lenne a gondolat „Az állatok velem rokoni lények. Bennük a létről emberi tudást érzek.” És talán emiatt tudunk mi is emberi érzéseket kapcsolni a képeihez.

Ha hosszabban elidőzhetünk alkotásai mellett, akkor megérezzük, hogy kanizsai fotósunk objektívének látószögében nagy türelemmel kivárt, mély átélésről, humánus együttérzésről tanúskodó képek születnek. Olyan képek, melyeken rácsodálkozhatunk a szívekig hatoló csendre, a természet életének lelkeket formáló finom tónusaira. Olyan képek, melyekért érdemes volt messze menni az emberi zajongástól, érdemes volt tűrni a lessátor minden kényelmetlenségét, a hosszú várakozás minden keservét.

Maros Sándor képei nem a természetről készült dokumentumok, mert Maros Sándor nem dokumentarista alkotó. Ő a modelljével, a természettel rokonszenvező, sorsában érdeklődésével is osztozó érzékeny ember, aki magával hozta kapcsolatteremtő szándékának minden szeretetét. Így tudja megtenni, hogy a lelke az optikán át ráérezzen a természet nekünk szóló üzeneteire, hogy azokat magához ölelje, s a visszatérő fény a fotópapíron már a természet lelkét jelenítse meg a maga felülmúlhatatlan, hazugságok nélküli szépségében.

Maros Sándort alkotásai alapján joggal nevezhetjük művésznek, aki hittel vallja: „Minél többet tudok meg létünknek erről a gyönyörű környezetéről, annál inkább ráébredek, milyen keveset tudok róla.” Mint ahogy Petőfi Sándort idézné:

„Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Milyen nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.”

Kívánom mindazoknak, akik ezekkel a képekkel majd találkoznak, hogy a természet – mert a művészi szándéka is ez – a nagyszerű fotókon keresztül nekünk is a legtöbbet, a legszebbet árulja el a nagykanizsai fotóművész által meglesett titkokból..

Maros Sándor felment teremtőjéhez, de fotóit és intelmeit itt hagyta nekünk, hogy örökké emlékeztessen mindnyájunkat hatalmas felelősségünkre földi világunk kincseinek megőrzésében.
Nyugodj békében!”

(Forrás: Lengyák István – Facebook. Fotók: Maros Sándor – Facebook)