Van egy nagyon szuper kanizsai Facebook oldal az AK – Aranykor, Nagykanizsa.
A szerkesztő engedélyével néha-néha közreadunk írásaikból néhányat. Ebben a néhány sorban fiatalságáról és az egykoron virágzó kanizsai fociról osztja meg gondolatait Kepe Tibor.
Kezdődjék a történet
Memento-r rovatunk mesélői közé sikerült becsábítanunk sokunk egykori kedvencét, Kepe Tibit is. Az ő esetében felhagytunk a megszokott konzerv-kérdéses formátummal, hagytuk, hogy szabadjára engedje gondolatait és saját léptékében idézze fel a személyes aranykorát. A végeredmény az alábbi nagyszerű múltidéző memoár lett:
„Először is köszönöm a labdát Őri Árpi barátomnak!
Kepe Tibornak hívnak, tősgyökeres nagykanizsai vagyok, 1963-ban születtem a városban. Szüleim egyszerű emberek voltak, Attila utcai srácként nevelkedtem. Néhány meghatározó sztori a gyerekkorból: zsuga (fajer) mindennap, foci mindennap, bunyó gyakran, menekülés a rendőrök elől heti rendszerességgel.
Az Attila utcában egy dolgot nem lehetett csinálni, unatkozni! Egyszer bekerültünk a Zalai Hírlapba is, egy fotó a ping-pong asztalról, körülötte rengeteg ember, pénzben kártyáznak, a kép címe: „Ki nyer ma” (az akkori népszerű rádióműsorra utalva).
A túlerővel szemben hasznosabb a futás
Egyszer egy kecskeméti csibész vetődött hozzánk, és sorban elvert bennünket, mivel fiatalabbak voltunk. Összefogtunk, hatan fiatalok jól megruháztuk, majd kikötöztük a pálya mögött lévő hálófogó vascsőhöz. Az eset tanulsága: egységben az erő, nálunk ez direktben működött! Ebben a közegben tanultam meg a csibészséget, és azt, hogy a túlerővel szemben hasznosabb a futás.
Az itt kialakult gyorsaságot később aztán a pályán kamatoztattam… Ezeknek a gondtalan éveknek az egyre gyakrabban kivonuló rendőrség vetett véget. Néhány arc a társaságból: Szopics (Balogh István), Cicás (Szirják György), Gibbon (Németh Tibor), Csibaba (akinek 8 gyereke volt), Ruszki (a Tányérképű) és még sokan mások!
Föl a fára, gyün’ a bika
Ebből a közegből szó szerint a sport emelt ki. Első edzőm kijött utánam a strandra, és fülemnél fogva vett ki a medencéből, és vitt le edzésre. Borzasztóan fel voltam háborodva, de azóta is áldom a nevét – az utókornak rögzítsük: Czebei Tibor. Akkoriban nem volt még Ombudsman…
Kezdetben kizárólag a salakpályán edzettünk, mivel Csima Józsi bácsi még azt sem engedte, hogy ránézzünk a füvesre. Meghatározó élményem – amiért focista lettem –, a játékos kijáró jobb oldalán a sarokban álló Vendel bácsi, aki mindig Doszpoth Vilit várta, és amikor megjelent, elkiáltotta magát: „Föl a fára gyün a bika!” Ez nekem annyira tetszett, hogy elhatároztam futballista leszek! Ebben az időben nem mentünk szórakozóhelyekre, nem ittunk, csak bandáztunk! A „taxi placcra” jártunk, ahol több társaság összejött, mindenki ismert mindenkit. Sokat sztoriztunk, nevettünk, álmodoztunk! Innét kerültek ki gyerekkori barátaim, akikkel jelenleg is összetartunk.
Az öreg sporik levágták a haját a ziccerek miatt
A terjedelem miatt ugorjunk néhány évet! ’86-ban igazoltam vissza a MÁV NTE-ből az Olajbányászba. Emlékezetes év volt, az utolsó meccsen sikerült kiharcolni a bent maradást, és ebben az évben alakult ki a következő 10 év csapatának magja. Az öltöző hangulata semmi máshoz nem hasonlítható.
Nagyon szigorúan bántak az idősebb focisták a fiatalokkal. Például: Hege hosszú „popper” frizurával járt edzésre. Az egyik öreg játékos rászólt, hogy másnapra vágassa le, mert nem veszi észre, ha Lajos bátyja ziccerben várja a labdát! Természetesen a mi Lacink ugyanazzal a hajjal érkezett. Az idősebbek lefogták, kivették a gyúrótáskából a sebészollót, és azzal nyírták meg. Kőkemény munka volt a csapatba kerülés, farkastörvények uralkodtak, hol korrekt, hol tisztességtelen eszközökkel zajlott a küzdelem. Ha sikerült beverekedned magad a kezdőbe, és megszerettetned magad a szurkolókkal, akkor már jó helyen voltál.
Abban az időben a futballmérkőzés volt a város legjelentősebb társadalmi eseménye. Vasárnap délutánonként megélénkült a város, hosszú tömött sorokban vonultak az emberek a Bányász-pályára. Mindenkinek „foglalt” helye volt.
A hazai kispad mögött Boxiék társasága, szemben az ülőhelyen „Zőggye” és „Fagyis Gabiék”, a bejáratnál Őri Árpiék, velük szemben az öreg Csikó Fater.
Hurkák! 2. vágányra!
Ha gólt rúgtunk, mindig kiabált „Hurkák! 2. vágányra!”. A népszerű Kalap (a szotyiárus) is ide járt árulni, mert itt volt a legtöbb néző! Néhány ízelítő a rigmusaiból: Akkor jó a disznó hogyha hasas, Fradi alatt van a Vasas! / Ne remegjé’ te tőtött majom, amíg itt vannak az oroszok!
Abban az időben a szurkolók álmukból felkeltve is sorolták a felállást, mivel nem cserélődött félévente a csapat. A saját példám is ezt igazolja, bárhová hívtak magasabb osztályba több pénzért, nem mentem, itt akartam NB-I es játékos lenni. Annyi szeretetet és tiszteletet kaptunk az emberektől, amit előtte el sem tudtam képzelni.
Ami számomra megdöbbentő és megtisztelő érzés, hogy ez a mai napig így van. Még ma is gyakran jönnek oda hozzám, és elevenítik fel a szép időket.
Meccs előtt semmi, utána egy tálca Leó
Másképp éltünk, mint egy „átlagember”. Sokan irigyeltek bennünket, hogy könnyű nekünk, nem dolgozunk. Amit nem láttak, hogy valójában egész életünket, családunkat alá kellett rendelni a futballnak. Másképp ettünk, másképp pihentünk. Nyáron a szabink júniusban 1 hét volt, majd kezdődött az alapozás 35 fokban. Kevesen tudják, hogy a futballban nem a fizikai igénybevétel a legnagyobb probléma, hanem a szellemi.
Kimenni több ezer ember elé, ott jó teljesítmény nyújtani és a 90 percben nem hibázni, bármi is történjen. Meccs előtt mindenkinek magas a pulzusa és izgul, aki nem ilyen, az nem versenyzőalkat, az adrenalinra ugyanis szükség van.
Pénteki-szombati buli kizárva, mi vasárnap játszottunk. 10 év alatt egyszer sem szegtem meg ezt a szabályt. Viszont meccs után eredménytől függetlenül kötelező volt az összetartás = mindenki ment bulizni! Egy idő után a Colában Marika néni már egy tálca Leóval várt minket az ajtóban, a cég ajándékával!
Az NB-II megnyerése a legszebb emlékeim közé tartozik. A sok munka, az összeforrt csapat elérte célját. Teljesült az, amiről mindig álmodtam, kanizsaiként Nagykanizsán NB-I es játékosnak lenni.
Élmény minden decemberben összejönni a régi társakkal, sztorizni, nagyokat nevetni. Hiányérzetem nincs igazán, talán annyi, hogy jó lett volna futball közelben maradni, de az életem nem így alakult. Ennek ellenére örülök annak, hogy a sport után is fel tudtam építeni az életemet, és most annak örülök, hogy a lányom sikereinek szurkolhatok!”
Kepe Tibor
(Fotók: AK – Aranykor, Nagykanizsa és Kepe Tibor – Facebook)
