Hajléktalanok közt a kanizsai Citromszigeten

Egy februári nap délutánján, kaptam egy telefonhívást.

– János vagyok. Azt szeretném kérdezni, egyik este eljönnél a hajléktalan szállóra előadást tartani a régi Nagykanizsáról. Olvastam a könyvedet, amit írtál, az adta az ötletet. Elég gyakran hívunk meg különböző előadókat, hogy egy kicsit felrázzuk ezeket a szerencsétlen sorsú embereket.

– Elvállalnád? – Természetesen János. – Mikor kellene mennem? – úgy gondoltam jövő hét szerdán, ha neked is megfelel, este hatkor várnánk. Rendben ott leszek.

A tervezett napon hideg, fagyos téli este volt. Csikorgott a hó az autó kerekei alatt, ahogy befordultam az udvarba. A cím Nagykanizsán a helyiek által Citromszigetnek nevezett, szükséglakásokból álló lakónegyed egykor József főherceg laktanya néven a Monarchia katonáinak épülete volt.

Diadalíves, impozáns főkapujával, a zárt, négyszögletű udvar köré egységes koncepcióval kialakított kaszárnya az időszak legszebb katonai létesítményei közé tartozott. A másik feléből már kiköltöztették a lakókat üresen áll.

Ebben az épületben lett kialakítva a hajléktalanok számára a szálló. Vegyes érzelmekkel közeledtem a bejárat felé. Még soha nem jártam ilyen helyen. Némi humorral mondhatnánk, szerencsére. Bár ha belegondolunk, úgy mint a börtönben mindenkinek van itt is egy téglája. Az emberi sorsot előre nem lehet tudni. Ma még jól élsz, mindened megvan, eszedbe sem jut, hogy kerülhetsz ilyen helyzetbe. Pedig van ilyen ,hallva az ottani emberek sorsát.

Kicsit előbb érkeztem, így volt időm beszélgetni az ottani portaszolgálatossal, gondnokkal.

• Jó estét. Bemutatkoztam. Én vagyok az, aki ma előadást fogok tartani az itt lakóknak.

• Igen tudok róla, János ideszólt. Hamarosan ő is itt lesz. A portás az, aki rendezgeti az ott lakókat, ha szükséges adományokból származó élelmiszereket ad, tisztálkodó szereket, ha valakinek igénye van rá.

• Sokan vannak? Tettem fel első kérdésemet, hiszen el kell kezdeni a beszélgetést valamivel.
• Jelenleg telt házzal „üzemelünk” majd meglátja, még a folyosókon leterített szivacsokon is alszanak. Nekik már nem tudtunk ágyat biztosítani. Van női körletünk is. Csak éjszakára tudunk menedéket adni, nappal el kell, hogy hagyják a szállót. Délben ebédet adunk arra visszajönnek, már aki igényli a meleg ételt.

Vannak, akik italos aludobozokat gyűjtenek, leadják, ebből vesznek némi ételt maguknak, de legtöbbször kannás bort, hogy a hideget jobban bírják. Van itt olyan is, akinek nyugdíja van, de nem elég arra, hogy drága albérletet tartson, fel ezért itt húzza meg magát. Nagyon vegyes a társaság.

Van itt egykori menő pincér, áruházvezető, diplomás művezető, aki a város nagyüzemében dolgozott. Majd meglátja ön is, ha beszélget velük. Kiszámíthatatlan az emberi sors. Mondjuk nagy százalékukat az alkoholizmusuk juttatta ide. Szétment a család a bíróság jóformán mindent a feleségnek ítélt, szép lassan ide jutott. Ittas állapotban ide nem jöhetnek be. Itt is vannak házi szabályok.

• Hogyan viselkednek egymással? Tettem fel a következő kérdésemet.
• Mint minden helyen ahol összezárva élnek emberek itt is vannak konfliktusok. Nem nagyon lehet előhagyniuk semmit, mert a többiek ellopják. Ebből sok nézeteltérés adódik. szerencsére súlyosabb est nem történt. Gyakori a rendőri jelenlét, keresnek valakit, vagy csak körülnéznek. Közben megérkezett János is.

• Azt hiszem, indulhatunk, már ott vannak az ebédlőben. Kopogtak lépteink az egykori laktanya folyosóján, ahogy mentünk az ebédlő felé. Az egykoron szebb napokat látott épület meglehetősen rossz állapotban van. Hullik a vakolat, repedeznek a falak. Ráférne egy felújítás. A város vezetése nem sokat áldoz erre az intézményre. Belépve az ebédlőbe, már ott álltak a falak mellett, vagy széken ülve várták a kezdést.

Körülnéztem, elég vegyes társaság gyűlt itt össze, viszont azt jó dolognak tartottam, hogy érdeklődők, nem süllyedtek bele a közönybe, még érdekli őket valami. János bemutatott az embereknek. Felém fordult.

• Azt szeretném, ha a könyved agyagából merítve mutatnád be, milyen is volt az élet egykor ebben a városban. Gondolkodtam, mivel is kezdjem, aztán úgy döntöttem a régi vendéglátással kezdem, gondolván , hogy itt ez a téma fülekre lel. Nem tévedtem ebben. Érdekes volt, hogy nagy százalékuk nem kanizsai volt, hanem különböző városokból jöttek ide. Volt, amelyikük Győrből érkezett. Viszont azok, akik itt élték le életük nagy részét azokban emlékek jöttek elő, vissza visszakérdeztek.
  Egy öregember kiáltott felém, amikor a régi Halászcsárdát mutattam be.
• Ott volt az esküvői vacsoránk, még hetvenben. Ha jól láttam egy könnycsepp csillogott a szemében. Amikor a Park étteremnél tartottam felállt egy magas szakállas fickó.
• Tudja mennyi nótát elhúzott ott nekem a Bucska – Ott lehetett a legjobb tatár bifszteket enni- Ez így igaz erősítettem meg. – Magam is sokat jártam oda a barátaimmal.

• Nagy kár, hogy megszűnt, tette hozzá a fickó aztán leült. Egy jó órát beszéltem nekik a régi élhető városról , megemlítve a számtalan munkalehetőséget, kiemelve az akkori rendszer pozitív dolgait. Mert volt olyan. Befejeztem mondókámat megköszöntem azt, hogy eljöttek meghallgatni, kis előadásomat.
  Rumcájszra emlékeztető figura lépett oda hozzám.

• Ajándékot nem hoztál? Tegezett, bár jóval fiatalabb volt nálam. Mielőtt válaszolhattam volna egy másik sorstársa leintette.

• Örülj annak, hogy eljött ide. Megint beszívtál? Nem volt válasz elsompolygott az illető. Ahogy Jánossal mentünk kifelé, a falak mentén, a folyosón több ember aludt leterített szivacson kabátjukkal betakarózva. Egyikük felmordult. – Mi a fa… t hangoskodtok aludni, akarok! János leintette.

• Ne törődj vele, ilyenek. Bizonyos fokig megértem az agresszivitásukat. Kemény „élet” ez. Azon gondolkoztam kifelé menet, van-e megoldás a hajléktalanságra. A világon mindenhol létezik, egyik ország sem tudta megoldani ezt a problémát. Az állam milyen mértékben tudja felvállalni őket?

Vegyes érzelmekkel tértem haza. Tapasztalásnak jó volt, elgondolkodtató…

(Írta: Pusztafi Attila)