A 92 éves Móritz István életmű kiállítása Nagykanizsán

A Kanizsai Kulturális Központ Ősze András galériájában szeptember 17-én, 17 órakor megnyílt Móricz István Béla ÉLETMŰ című kiállítása. A megjelenteket köszöntötte Horváthné Gerencsér Edit, a HSMK intézményegység vezetője, aki röviden elmondta a kiállítás létrejöttének történetét. Őt követte a Honvéd Kaszinó Diákszínpadának műsora, melyet Nikolics Zsanna rendező állított össze, Móricz István Béla verseinek felhasználásával.
A kiállítást Lengyák István, a Magyar Kultúra Lovagja a következő gondolatokkal nyitotta meg:
„Életmű kiállítás”. Ez a két szó oly tág teret ölel át, melybe beletartozik minden a születéstől a mai napig, a munkától a pihenésig, a természet-szeretettől az építésig, a zenétől a táncig, a fényektől az árnyékokig, a beszédtől a csendig, a kapcsolatoktól a magányig, a fájdalomtól az örömig, a féltéstől a szeretetig, és folytathatnám tovább.

Amikor azt mondjuk, hogy valakinek az életmű kiállítása, akkor nem másról beszélünk, mint egy ember életének az alkotásain keresztül meg-állított és megörökített pillanatairól. Ám az alkotások nem csak a megállított pillanatokról vallanak, hanem a művésznek a pillanatokhoz kapcsolt, rögzített, így örök időkig megőrzött érzéseiről. A művész munkáiban ez a nagyszerű. Lehet, hogy alkotójuk már nem is lesz jelen, de a lelke és a lelkében megfogalmazódott gondolatok, vélemények, egy adott kor morálja és mentalitása, s az alkotó erről szóló szép-szavú meséi láthatóan itt maradnak közöttünk.

A mai kiállítás képei, szobrai, faragásai, rajzai, kisplasztikái, érmei, plakettjei is beszélnek hozzánk. Mondataik egy életről szólnak, mert annak dokumentumai. Vagy talán mégsem azok, mert többek annál. Többek, mert ezeket a szép tárgyakat olyan ember hozta létre, akinek szívében, a napjainak minden percében két világ lakozott. Egyfelől saját maga és családja élete, másfelől a külvilágnak, a környezetének, ha úgy tetszik művészi modelljének az élete. Mindkettő a maga megismételhetetlen egyszeri pillanatában, valójában. Abban a kettős valóságban, amelyben a művész a modelljével, a környezetével – tehát életünk különböző rezzenéseivel – rokonszenvező, sorsában érdeklődésével is osztozó érzékeny ember, aki magával hordozta kapcsolatteremtő szándékának minden szeretetét. Így már az a kétirányú lélekvándorlás jött létre, melyben az alkotó lelke ráérez a világból a környezetének szóló üzenetekre, hogy azokat magához ölelje, s alkotásaiban már a világ lelkét, belső tartalmát jelenítse meg a maga felülmúlhatatlan, hazugságok nélküli valóságában.

A sors megadta nekem a kegyet, hogy ezt az alkotót, ezt az embert már 1970-ben megismerhettem, amikor bevonultattak a Gábor Áron laktanyában állomásozó kórház alakulatomhoz (akkor úgy mondtuk, hogy egészségügyi, katonai zsargonnal dögész alakulatomhoz). Mert az 1927. március 8-án született Móricz István Béla, mint hivatásos katonatiszt, 1964-től, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia elvégzése után ott szolgált a tüzéreknél, mint a laktanya parancsnokhelyettese.
Társaimmal hamar megkedveltük a MÓRICZ-ot (így csupa nagybetűvel), akiben a mi sorkatonai megítélésünk alapján két ember lakozott. Az egyik katonatiszt volt, a másik művész. Mint katonatiszt, a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy tüzérezrede szoros kapcsolatot teremtsen Nagykanizsa város lakóival és vezetésével, hogy minél jobban segíthesse katonáival a számára és családja számára is lakóhelyet jelentő város fejlődését. Szervezésével (és nagyon gyakran irányításával) jelentős részt vállaltak például a Csónakázó-tó kialakításában, játszóterek, sportpályák építésénél. De – mivel abban az időben sokszor szükség volt rá – közreműködtek a mezőgazdasági munkáknál, és mint kiváló terepjárókkal és más gépekkel rendelkezők, az időjárás okozta vészhelyzetekben mentéseknél is.

Móricz Istvánnak, a művésznek számomra első alkotásával, egy nagyon míves tüzér plakettel, szintén a laktanyában találkoztam. Mint az egészségügyi alakulat írnokának, az irodám a tüzérekkel egy szinten volt, az első emeleten, és az egyik napon az akkori parancsnokuk Domján Gyula (bocsánat a hasonlatért) mint a véres kardot, úgy hordta körbe mutogatni az elkészült alkotást, hogy „nézzétek milyen szépet csinált a Móricz!” Akinek egyébként aktív szolgálati korában később is nagyon sok ilyen jellegű alkotása született, pl. 1970-ben, az alakulat fennállásának 20. évfordulójára, jeles jubileumokra, más alakulatok vagy polgári szervezetek ünnepeire. Ezekből egy szép csokorra valót láthatunk itt a kiállításon is.

Móricz István nemcsak a művészeteket, a kultúrát kedvelő, olvasott tiszt volt, de sorállományú katonáit is arra ösztönözte, hogy minél gyakrabban járjanak könyvtárba, színházba, moziba, alakítsanak ének-, tánc-, és színjátszó csoportokat, melyek rendre meg is születtek. Aztán, ha ezek felkérést kaptak városi rendezvényekre, iskolákba, akkor ennek nagyon szívesen tettek eleget. Az iskolákat, óvodákat amúgy is nagy szeretettel segítették. Az ő általános iskolai partner intézményük az egykori Hunyadi volt, mellyel az „Egy iskola – egy laktanya” program során kiváló együtt-működést hoztak létre. Játékos, un. honvédelmi szakaszokat alakítottak a diákokból, ahol a gyerekeket a haza szeretetére nevelték, a honvédelmi ismeretek alapjait mutatták, tanították meg nekik.

Pista bácsival leszerelésem után sem szűnt meg a kapcsolatom, így mindig figyelemmel tudtam kísérni művészi és lokálpatrióta munkásságát. (Csak egy kis kitérő: amikor a művelődési központhoz kerültem művészeti előadónak, és megalakítottam a város pedagógus bábcsoportját, Panni, a lánya, aki óvónő volt, szintén a csoportunk tagja lett, és évekig dolgoztunk együtt.)

Amikor Móricz István nyugállományba vonult, és talán több lett a szabadideje, (amiből egyébként soha nem hagyott magnak egy percet sem) közel tíz évig vezette a Nagykanizsai Honvéd Klubot, részt vállalva a Honvéd Kaszinó kulturális életében. Ebben az időben kezdett még többet foglalkozni városunk múltjával, s felhívni a közösség figyelmét azokra az emberekre, akik egykor sokat tettek Nagykanizsa fejlődésért. Mint kiváló szobrász, dombormű és érem készítő, mindig nagy szeretettel állította a környezete szolgálatába művészi tehetségét, ha a nevezetes emberek valamelyikéről emléktáblát, plakettet kellett készíteni.

Dombormű- és plakett készítő művészi tevékenysége ebben az időben teljesedett ki a város önkormányzata, és más intézmények felkérésére alkotott kisplasztikáival. Ezek közé tartozik a II. Rákóczi Ferenc dombormű, mely a Rákóczi u. 1.számú ház falán látható, a Sabján Gyula utca elején elhelyezett Dr. Sabján Gyula portré, a könyvtárban látható Halis István emléktábla, a MAORT lakótelep, és a híres nagykanizsai olajipari szakemberek emlékét őrző plakettek a sétakert végén, az „Elhunyt katonák kopjafáján” látható katonaportré a temetőben, vagy az egykori Gábor Áron Laktanyában található, a valamikor ott szolgálatot teljesítő katonák és közalkalmazottak emléktáblája, melyet teljesen a saját költségén készített el, s amelyről az akkori városi főépítész is dicsérően nyilatkozott. (Engem szomorúsággal tölt el, hogy ezt szép emléktáblát később egyetlen ember véleménye miatt a parancsnoki épületről egy eldugottabb helyre áthelyeztették, szintén az alkotó költségére. Remélem, eljön az idő, amikor visszakerül méltó helyére.)

Nem lenne teljes Móricz István életmű kiállításának plasztikai sorozata, ha külön nem említenék meg három olyan alkotást, amely számomra a legszebb munkái közé tartozik. Ezek a következők: a Dózsa György Laktanya emlékére készült nagyszerű Dózsa portrét ábrázoló kis plakett, a Thúry Györgyöt is ábrázoló csodálatos Nagykanizsa plakett, és talán a legszebb, a honfoglalás ezredéves évfordulójára készült, „…a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket…” feliratú, nyilazó lovas vitézt ábrázoló alkotása.

Pista bácsi művészi életútján a plasztikai munkái mellett jelentős értéket képviselnek fafaragásai. Közülük csak néhányat sorolok fel. Például a faragott sétabotot, a Golfozót, a Pingvint, a Hófehérke mese törpéit, a Juhászt és a Delfint.

Az életmű kiállításon néhány festménnyel, grafikával is találkozhatunk. Az teljesen természetes, hogy a kisplasztikai munkák megtervezéséhez a jó rajztudásra is szükség volt. Meglepetés lenne, ha Ő ezt az adottságát a festés és rajzolás világában nem kamatoztatta volna. Ami viszont meglepetésként ért, amikor annak idején először olvastam, hogy Móricz István novellákat, verseket is írt, amelyek a Kanizsai Antológiában napvilágot láttak. Közöttük megemlíthetem a „Gondolatok egy laktanyáról”, a „Volt egyszer egy katonaváros”, a „Szeretem Kanizsát”, „ A múlt őrzője”, az „Október idején”, „A mi Fő utcánk”, az „Erzsébethez”, és más, főleg Nagykanizsához kötődő verseket, írásokat.

Amikor Pista bácsi látása az idő előrehaladtával megromlott, és az alkotó munkát abba kellett hagynia, ő akkor sem lett hűtlen a művészetekhez. Szinte nem volt és ma is alig van városunkban olyan kiállítás, ahol kedves, érdeklődő személyével ne találkoznánk. A kultúra és művészet iránti szeretete, a közösséghez tartozás igénye ma is lángol lelkében.

Móricz István, a nagyon sokunk által tisztelt nyugállományú alezredes, a verseket és fát faragó ember, a szeretett szobrászművész 92 éves. Amikor reá nézek, egyik kedves kisplasztikája jut eszembe, ahol sétapálcájával megy, és teszi a dolgát a világ jobbá válásáért a kis figurája, melyet 90. születésnapjára bronzba öntettek gyermekei. Ő a Chaplin szobrocska. Az a híres színész és rendező, aki idős korában is vallotta, miként a mi Pista bácsink is vallja, amit Várnai Zseni is lejegyzett. Ezzel a gyönyörű gondolattal zárom Móricz István életmű kiállításának megnyitóját:

Úgy tégy, mintha örökig élnél,
Úgy folytasd minden dolgodat,
Mintha már semmitől se félnél,
Az elmúlás se riogat…
Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz.
Megérik majd munkád gyümölcse,
Kertedből kipusztul a gaz…
Teremtő zápor hull a földre,
Mindig – jogod van fényre
És örömre….”

Forrás és fotók – ifj. Móritz István

     
loading...