Defláció: a hiány előfutára

Az emberek fejében az infláció egy mumus. Egy nem kívánatos gazdasági esemény, ami úgy rögzült az évtizedek során, mintha egy láthatatlan Antikrisztus lenne. Akárhogy is éli meg az átlagember, az infláció igenis egy szükséges feltétele a növekedésnek. Bizony, még az államé is!

Az infláció (más néven pénzromlás) lényege, hogy 100 Ft-nak mennyit romlik a vásárlóereje. Vagyis ha ma 100 Ft-ért meg tudok venni valamit, akkor jövőre – egy 1-2%-os növekedésnél – már ugyanaz a pénz nem lesz elég rá. De ez a pénzügyi evolúció, a fejlődés lényege.
2014-ben elérte azt a szintet a nemzetgazdaság, amire nem volt példa 50 éve: nemhogy lecsökkent az infláció, hanem szinte defláció lépett fel. A legtöbben ez alatt valami csodát feltételeznek, ami egyéni fogyasztási szinten valóban szerethető állapot lehet, hiszen nem romlik a pénz (bár a bérszínvonal sem), azonban a dolgok ennél valamelyest összetettebbek. Az infláció ugyanis egy gazdasági mutatókból eredő ráta, mely az általános árnövekedést eredményezi. Mikor is nő az ár? Ha valamire megnő a kereslet! Ha megnő valamire a kereslet, az azt jelenti, hogy az kelendő, termelékeny, jól prosperál, tehát értékes. Abban az esetben, ha magas az infláció valahol a gazdasági folyamatokban komoly értékek keletkeznek, jóllehet az egyén valamivel drágábban jut javakhoz. Ez utóbbi szokott lecsapódni a pénztárcánkban is, ám kevesen látják, hogy attól van egyáltalán valami a pénztárcánkban.
Amikor az infláció lassul, pontosabban csökken, az azt jelenti közvetve, hogy a gazdaság nem „pörög” elég jól, hiszen a fogyasztás nem elég erős ahhoz, hogy keresletet növeljen. Vagyis lassul a gazdaság. Amikor deflációs szint van, az olyan, mint amikor azért ültetünk paprikát, hogy az rárohadjon a tőre. Egyszerűen nem eredményez hasznot, vagy legalábbis olyan lassan érik be, hogy az már már veszteséget okoz. A szocializmus idején is ezzel kellett szembesülnünk, amikor gyakorlatilag volt termelés, de zárt piacon. Ha ugyanazok a szereplők, nagyjából ugyanazokkal a termékekkel versenyeznek egymással adott kereteken belül, az nem javít a teljesítményen és állóvíz alakul ki. Ezért volt többek között szükség anno (is) külföldi tőkeinjekcióra, hogy a felesleges termelékenységünk fennmaradhasson. Ezt a többévtizedes „látszat jólétet” nyögjük ma is közvetve. Akkor került ez optimális állapotba, mikor a ’90-es évek elején megnyíltak a nyugati piacok a hazai termelés előtt.

Jelenleg más a helyzet. A hazai termelés megy, ahogyan megy. Állami beruházások és az autóipar mozgatja a gazdaságot. Utóbbi önmagát pénzeli a hivatalokon keresztül, valamint a viszonylag egysíkú közbeszerzésekkel, utóbbi pedig magántőkéből látja el külső piacait, mialatt az innováció jelentősen elmarad az Uniós átlagtól. Előbbivel az a baj, hogy a monopóliumok nincsenek késztetve versenyre, ami eleve lassú fejlődést okoz. Utóbbival pedig csupán annyi, hogy a fejlesztések továbbra sem idehaza, hanem anyaországukban bonyolódnak, Magyarországon pedig a köznyelvben ismert „kulimunka” marad. Egy további akadály a kiszámíthatatlan szabályozások, melyek természetüknél fogva lohasztják a beruházási kedvet.

A lassú gazdaság a versenyképesség ciánja, melyről egy korábbi bejegyzésben már szó volt. Így a most bejelentett megszorítás, mely – nagyon helyesen – az állami kiadásokra koncentrálva próbálja elérni a korábbiakban számolt hiánycélt. Az akkori előrejelzések ugyanis dupla akkora növekedéssel (inflációval) számoltak, mint ami a valós. Vagyis nem más történt, mint egy korrekció: nemrég a nemzetgazdasági miniszter azzal a fejlődési rátával kalkulált, ami akkor reálisnak tűnt, és a büdzsét is ez alapján tervezték meg. Eközben a növekedés jóval alulmaradt a tervezettnél, a büdzsét pedig elkezdte felhasználni az állam. Tulajdonképpen ez miatt alakult ki veszélyhelyzet a hiánycélt illetően is. Annak érdekében, hogy a hiánycél tartható legyen – és ne induljon túlzottdeficit eljárás ellenünk – Varga Mihálynak a minap egy 110 milliárdos megszorító csomagot kellett bejelentenie, ami első sorban magát az államot kell érintse, hiszen egyrészt ott van a legnagyobb arányú felhasználása a büdzsének, másrészt a versenyszféra már roppanásig van terhelve.