Kanizsai történetek: az oltóponton

Körzeti orvosomra hallgatva vállaltam be a Covid elleni vakcinát. Délelőtt kilencre szólt a „behívó parancs”. Kórház bejáratánál katonák fogadnak, lázmérés. – A belgyógyászatra kell mennie. Tudja hol van? – Igen tudom feleltem és elindultam.

A belgyógyászati osztály folyosóján vagy ötvenen vártak sorukra. Terepruhás katona lány elvette a kitöltött papíromat. – Majd szólítják. – Köszönöm feleltem, majd elindultam ülőhelyet keresni. Leültem a padra, aminek a másik végén egy rosszul öltözött, ráncos arcú, kérges kezű férfi várakozott. Valahogy úgy éreztem muszáj vele beszélgetnem, így hát megszólítottam.

• Oltásra vár ön is? Felemelte fejét, rám nézett. – Igen arra. – Bocsásson meg a kérdésért már nyugdíjas? – Leszázalékoltak. – Tudja én a vasúton dolgoztam, az egyik legnehezebb területen. Eredeti szakmám géplakatos, a DKG-ban kezdtem. Mivel apám is vasutas volt, így hát átmentem oda. Pályamunkás lettem, egy tizenkét fős brigádba kerültem.

Gondolom, tudja, mit csinál egy pályamunkás? – Igen tudom, feleltem. Az én őseim is vasutasok voltak .- Hát tudja uram ,kívülálló nem is tudja milyen nehéz munka. Szinte mindent kézzel csináltunk. Nem beszélve arról nyáron megfőttünk kint a napon, télen meg a felakasztott táskában megfagyott a szalonna.

Aztán tudja elkerültem Kanizsáról, mert nem jöttem ki apámmal, amolyan önkéntes száműzetést vállaltam. Áthelyeztek Budapestre, a Ferencvárosi pályaudvarra kerültem. Hamarosan előmunkásnak neveztek ki.

Egy „Brazil gépsort” irányítottam. Húsz fő dolgozott a kezem alatt, csupa nyírségi roma ember. Ez volt az az időszak, amikor egészségem megromlott. Laktam én mindenféle lepukkant vasutas munkásszállón, ahol aztán vegyes társaság gyűlt össze.

Ha azt akartam, hogy befogadjanak, hát innom kellett velük esténként, no meg kártyázni. Tönkre is ment a vesém, meg a májam. Eltelt vagy tíz év, mire visszajöttem ide Kanizsára. Apám megöregedett, anyám meghalt. Nem hagyhattam magára. Közben orvosok javaslatára megindítottam a leszázalékolási eljárást.

Ötven százalékra rokkantosítottak le. Gondosan ügyeltek arra, hogy ne kapjam meg a hatvanöt százalékot. Akkor több lenne a nyugdíjam. Úgyhogy most csak vagyok. Közben egyedül maradtam, meghalt az öreg is. Járom a várost, üres üvegeket, aludobozokat keresek abból is jön némi pénz.

Néha elmegyek a nővéremhez, ő segít, amiben tud. – Megkérdezhetem hány éves? Hatvanhárom vagyok. Szólították, nehézkesen kelt fel a padról és indult el a kezében lapot tartó nővér irányába. Rövidesen sorra kerültem. Mire kijöttem, már nem volt ott a folyosón.

Kifelé jövet azon gondolkodtam, vajon hány ilyen sorsú embertársunk él közöttünk? Ezek az emberek tisztességesen dolgoztak egész életükben, Nem ilyen sorsot érdemelnének. (Írta: Pusztafi Attila)