Kategória: Sport

Azt mondják hóbort, mások csak egyszerű sportnak tartják, de valójában a kerékpározás egy életforma. Kerékpáros körökben kevés ember van az országban, aki ne ismerné Jankovics Ferencet, és szerencsére már a megyében is egyre inkább a sporttal, azon belül a biciklizéssel kezd egyet jelenteni a neve. Azonban a jelen sikereihez nem márvánnyal volt az út kikövezve. A bringázásról, turizmusról, nehézségekről és üzleti sikerekről Jankovics Ferivel beszélgettünk.

Már vagy tíz éve ismerjük egymást, mégsem tudok semmit a hátteredről. Annyi bizonyos, hogy nem tegnap láttál először biciklit. Mesélj egy picit a Yanko’s hátteréről!

Hát valóban nem ma kezdtem! Ami azt illeti, az egész életemet a kerékpározás jellemezte valamilyen formában. Valamikor ’79-ben kezdtem a kanizsai Olajbányász SE színeiben Ács Pista bácsival kerékpározni gyerekként. A mesterem, és akitől a bringázás szeretetét tanultam gyerekként, Dávidovics Ferenc volt.

Persze akkoriban nem volt helyi szinten se profizmusról szó, se versenycsapatról, valójában az egyéni érdeklődésem vezérelt ’84-ig.

A végére már csak egyedül maradtam az edzőmmel, úgy is gúnyoltak bennünket, mint „az egyszemélyes szakosztály”. Aztán kaptam egy lehetőséget a győri sportklubnál, ahol már hivatásos versenyzőként csinálhattam azt, amit a legjobban szerettem, egészen ’87-ig. Sokáig kerestem az utam utána, mert az akkori csapat sem, és a hazai sportkörnyezet sem volt azon a szinten…

Attól még gondolom voltak eredményeid, elvégre majd tíz évig versenyeztél, ráadásul válogatott szinten!

Igen, voltak sportsikerek bőven. A három, akkori legjobb eredményem a serdülő magyar bajnoki cím, és az ifjúsági VB-n elért 14. helyem, és még BÜKK nemzetközi Kupa 1. helyem. Ezek annak idején azért jó eredménynek számítottak. Azóta voltak még sikerek, de ezek nem versenykörülményekhez köthetőek, hanem jobban a személyes munkámhoz.

Innentől kezd érdekes lenni látom…

Legalábbis egy másfajta aspektusból nézve. A lényeg, hogy ugye kisebb kitérő után – persze a sportot nem elhagyva –

mikor visszakerültem Kanizsára, odamentem pár biciklis kis sráchoz, hogy csapatot szeretnék összeállítani, és ha gondolják, szóljanak a barátaiknak, aztán el is kezdünk edzeni.

Ez ’95-ben volt, és innentől kezdődött egy igazi filmbe illő eseménysor. Meglepő módon nagyon sok fiatal jelent meg az első pillanatban a felhívásomra, és elkezdtem őket edzeni, pontosabban velük edzeni. Szép lassan egy kis csapattá verbuválódtunk, és a magunk amatőr szintjén elkezdtük felépíteni saját magunkat. Érdekes módon olyan rendkívüli teljesítményeket tudtunk elérni, hogy már a hazai profik is felfigyeltek ránk, mikor nekiálltunk versenyekre is járni (persze minden kötöttségtől mentesen). Az azért egy nagyon jó érzés volt, mikor Fradi szintű nagy klubok kérdezősködtek felőlünk! Ahogy szaporodtak a sikereink a magunk módján, az önbizalmunk is elkezdett nőni.

Egészen odáig bátorodtunk, hogy az akkori, a sportágban ismert és köztudottan nagy támogatót, a MAPEI-t is megkerestük Gajer Tamás barátommal.

Mivel országszerte számtalan nagy és profi csapat tett hasonlóképpen, igazából nem számítottunk semmi komolyra. Erre egyszer felhívtak, hogy kaptunk időpontot a helyi kirendeltség igazgatójánál, akinek miután előadtuk a kisvárosi történetünket úgy megtetszett a koncepciónk, hogy végül rábólintottak a szponzorációnkra!

Ez elég meseszerűen hangzik!

Az is volt hidd el! De az eredmények is megszaporodtak. Olyan versenyekre juthattunk el, amiről addig álmodni sem mertünk. Nem is akármeddig! Az eredményeink alapján már az európai versenyszint alsó vonaláig jutottunk, és ezekre a sikerekre természetesen mind többen figyeltek oda.

Ekkor már külföldi versenyzők is jelentkeztek a csapatba a világ minden tájáról, például USA-ból, Ausztráliából, és néhány szomszédos országból!

De aki biciklizik, az tudja, hogy ezt nem lehet céltudatosság nélkül csinálni… hihetetlen erőre, ambícióra volt szükség, amit a sport iránti szeretetünk tartott egyben. A dolog azonban akkor szakadt meg, amikor a MAPEI főtámogatóként hirtelen kiszállt a sportág szponzorációjából. Az egy kemény időszak volt, elsősorban lelkileg…

A verseny-szint után is van élet azért. Hogyan tovább?

Körülbelül 10 éve, egyszer egy Olaszországbeli sportesemény kapcsán, az egyik város főterén felállított pódiumon levő 20-30 biciklire lettem figyelmes, amin egyszerre tekertek ütemre, edzés-szerűen, de nem tudtam mi az. Spinningnek hívták…

2004-ben aztán az akkori üzlettársammal behoztuk Kanizsára, ami rövid idő alatt olyan népszerűvé vált, hogy más városokban is nyitottunk spinning-termet.

Ez jelentette a felocsúdást, és terelt el a kerékpár élsportjától az üzleti atmoszféráig. A szabadúszó spinningelést végül a csúcson hagytuk abba, de az edzések azóta is elérhetőek, csak más helyszínen, más formában, a sportágat immáron szinte hivatalosan is „Jankovics Ferihez” kötve.

Eddig ívelő pályát mutat a történeted. Hogyan keveredtél a turizmusba?

Meg fogsz lepődni, köze van a bringázáshoz! Egyszer egy külföldi utam során szintén felfigyeltem egy akkor Európában kibontakozó dologra. Ez voltaképp a biciklizés és a turizmus masszája. Így adódott, hogy anno először a zalakarosi Hotel Karos Spa-ba szerződtünk le. Az üzlettársammal, Radics Bálinttal nem sajnáltuk a céltól az inputot: vettünk vadiúj, profi Merida bicikliket, és közben túrákat szerveztünk. Annyira népszerűvé vált, hogy nem sokkal később Karosra, majd Hévízre is – köztük sok szállodával szerződésben már – kiterjedt a tevékenység. Mára már elmondható, hogy Zalakarost és Hévízt ebben a témában „belaktam”, és nagyon jó együttműködésben tudunk együtt dolgozni a helyi turisztikai szakemberekkel, önkormányzatokkal.

Olyannyira lett nyerő ez az irány, hogy azóta életre kelt a Tour De Zalakaros is, ami tavaly már 1300 versenyzőt vonzott, ezzel az ország 3. legnagyobb biciklis-maratonjává válva.

Jelenleg az idei verseny szervezése folyik, és úgy néz ki újra képbe kerül a MAPEI is! A Mallorca-i modellt tehát a zalai „Termálvölgyben” is sikerrel lehetett alkalmazni. Azóta persze számtalan ehhez kapcsolódó projektben vettünk részt, egyebek mellett kerékpáros-turisztikai kiadványok, térképek szerkesztésében, ami már nemcsak a környék, hanem a West Balaton régióját is érinti.

Mi a helyzet a „Teker Egyesülettel”?

Ez az ív, amiről az előbb beszéltél, ez vezetett tulajdonképpen egy egyesület megalakításához. Ez a munka és hobbi valahogy odáig érett, hogy egy közösség megalkotása vált prioritássá.

Ez egy baráti társaság illetve abból kialakult sportegyesület, melynek tagjai felnőtt, dolgozó emberek. Csak épp imádják a biciklizést, és szenvedélyesen szeretnek sportolni a természetben, együtt, jó kedvvel.

A külföldi tapasztalataim alapján mindig is vágytam olyasmire, mint ami az olaszoknál jellemző: kötetlen társaságok, erős közösséget alkotva együtt bicikliznek, vagy versenyeznek. Ki mennyire veszi komolyan… Most ott tartunk, hogy ez a biciklis kultúra nemhogy megjelent itt, de azzá kezd válni, amit elképzeltem. Ennek (is) következménye ez az üzlet, ahol beszélgetünk. Most kezd teljesülni az álmom: van egyesület, van közös teljesítmény, van egy központunk, és egy baráti közösség, amolyan olasz módra!

Akkor tehát az Egyesület következménye a kerékpárboltod?

Az egyik, de az azért összetettebb. Az üzlet kialakítása mögött több dolog áll: egyrészt van a Teker Egyesület, aminek így lett végre egy bázisa. Van honnan elindulni, van hova visszajönni, ahol nem mellesleg szervizelni is tudunk egyből. Így egyben egy brand-ünk is lett, legalábbis hitelesebb kerékpár csapat lehetünk így. A másik ok, hogy én korábban is értékesítettem kerékpárokat, de így, hogy van üzlet, mindezt sokkal kulturáltabb körülmények között tehetem, és sokkal nagyobb volumenben. Emellett egy „csomag” is vagyunk, hiszen adott egy kerékpárüzlet, aminek van egy csapata is – mint Nyugaton -, tehát minden egy helyen van.

Ilyen szép sztori után mi a jelenlegi célod?

A célom, hogy jó bicikliket adjak el, elégedett és a sportba szerelmessé váló embereket varázsolhassak, illetve hogy egy jó kis helyi biciklis közösség alakuljon ki. Nekem ennek minden perce boldogság, ettől kerek az életem, és folyamatos alkotásra ösztönöz újabb és újabb célokat magam elé állítva. Gyakorlatilag 20 évre elegendő koncepcióm van, aminek jó részét meg is kívánom valósítani! Egy dédelgetett álmom még mindig van, méghozzá visszatérni az élsportba!

Egyszer az egyik barátommal ellátogattunk a Tour De France-ra, ahol a VIP kordonon kívül állva, a nagy klasszisokat nézve megfogadtam, hogy egyszer „a kerítésen belül fogok lenni!”