Megy a…. levél, megy a…. levél, Kanizsára (Szegedről)

Tudom, már több mint két hónapja múlt, hogy a Város Napját ünnepeltétek. Akkor kellett volna, valamiféle köszöntőt írnom. De látom, azóta is pörögnek az események… Meg hát, ebben a korban, a hónapok már gyorsabban váltanak, s az ember nem mindig a dátumra, inkább a valami okból előbukkanó emlékekre, s a kiváltott érzelmekre reagál. Ezért írok csak most.
Időnként (na, jó: hetente legalább) rákattanok a Kanizsa-oldalra. Folyamatosan olvasgatom posztjaitokat, kommentjeiteket is… (De „szép magyar” szavak… Meixner tanár úr, csak annyit mondana: – Nofene!) Egy kicsit látom, „mi van otthon”. Csak másképpen, mint Ti.

(Fotó: Horváth Tibor és unokája)





– Nektek: Nagykanizsa Megyei Jogú Város. Szépségeivel, apró bosszúságaival, élhető mindennapjaival. Nekem, „csak” KANIZSA. De nagybetűkkel.

– Nektek valóság, nekem emlékek sokasága.

– Ami Nektek talán csak egy maihoz hasonló, sima nyári délután, az nekem dumás láblógatás, a Mozikertben…

– Sétáltok, vagy éppen siettek valahova, az új térburkolatokon. Én, a Bazár-udvar régi köveire, tégláira gondolok. Meg a szeszpalackozó pincéjéből kipárolgó bódító illatokra, amit szívtunk, miközben lestük a „KERIS” lányokat…

– Gyönyörködtök az Erzsébet tér díszeiben. Én, az „Iván” nélküli obeliszket nézem, a két betonkerekes 75 mm-es ágyúval. Apámat, húgaimat, és az ismerősöket keresem, a (régvolt) buszmegállóban…

– Nektek, a volt Ferences-kolostor, egy mi lesz vele(?) – épületegyüttes. Nekem, négy felejthetetlen kollégiumi év.
– Válogattok, a piaccsarnokban: zöldség, hús déligyümölcs… Én, a sáska kofákat látom… A palini cseresznyét… És eszem a bagolai hajdinás hurkát, a flaszterbe ragadt kopott lécasztal mellett…

(A kanizsai központi buszpályaudvar anno)

– Shoppingoltok a plázában ( Ismét csak „nofene!”)… Én meg veszek húsz deka típus-nápolyit, a kis Piller Judit anyukájának, édességboltjában, a Sugár út sarkán.

– Ti nem találtok parkolóhelyet a Csengeryn, én meg besurranok a borozóba, egy stikli fél kommersz-rumos kismálnára… (Betétes málna…)

– Nektek kávé, süti (meg egy kis pletyi) a Muskátli teraszán… Én, megkérdezem: Van még puncs, csoki, meg Nevető Laci-féle „vanédlijás”a „Muskétában”…?

– Nektek a Csótó, száz csoda. Nekem a Potyli-part kettővel több… A sétakert, meg hárommal…

– Ti – talán már megszokásból – végigsuhantok a Sugár úton. Én megállok a Királyi-sarkon. Átmászok, a régi „OLAJIPARIT” és „VEGYIPARIT” rejtő vaskapun. Bemegyek, az ezer-emlékű épületekbe. Kézcsókot köszönök drága Kiss Gizellának, és „dobok” párat Kollmann tanár úrral. Ja, és átlesek a kisajtón, a gimi-udvarra…
Folytathatnám oldalakon keresztül. De úgyis értitek!

Veszek néha, egy-egy sört. Százfélét választhatok. Van persze, kedvencem is. De ha meglátok a puccos címkék között egy „Kanizsai”-t, nem tudom otthagyni. Azt mondom, hogy csak az utánozhatatlan íze miatt. Pedig nem is… Tudom, ezt is értitek…
Mindannyiunknak szép ez (az) a város – valamiért/valahogyan/valahonnan. Nektek így, nekem „úgy”…

– Nektek, Nagykanizsa Megyei Jogú Város. Nekem „csak” KANIZSA – de, nagybetűkkel.

– Nektek valóság, nekem emlékek sokasága. Ti, élitek, építitek. Én őrzöm az emlékeimben.
Az idővel az („Ő”) is, és ezek is szépülnek.
Így van ez jól, drága Barátim.
Hát, Isten áldjon Benneteket! – írta Horváth Tibor olvasónk.

Hazahúzó – Nagykanizsa

Május 15-én került fel a YouTube-ra az Echo TV Nagykanizsával foglalkozó riportja.

Ebben Tarnóczky Attila helytörténész szólal meg, aki régóta kutatja a város történetét.

A riportból például kiderül, hogy a városban és környezetében mintegy 120 márványtábla tájékoztatja az olvasót, hogy milyen épületet lát.

A táblák nem feltétlenül az építészeti értékeket próbálják közölni, hanem Kanizsa történetének egy-egy szeletkéjét mutatják be.

A táblákat magánszemélyek, cégek, intézmények állíttatták.

Az is kiderült, hogy Nagykanizsán az 1860-as évektől két helyi újság létezett, hetilap, sőt napilap is volt.

Következzen a kanizsai Hazahúzó.

1971-es kanizsai fotót színezett ki

Szeretnék egy képet megosztani melyet talán szívesen fogadnak az idősebb korosztályhoz tartozó kanizsaiak is.
A képről röviden annyit kell tudni, hogy 1971-ben készült utcajelenetet ábrázol, mely talán önmagában nem is annyira érdekes.
Megpróbáltam kiszínezni a mai technika segítségével digitálisan. Három este foglalkoztam vele anno 2016-ban.
Mintha életre kelt volna – írta Sityu Vékási István olvasónk.
És tényleg megszépült az 1961-es Zrínyi utcai jelenet 🙂

10 fotó a régi kanizsai kosaras piacról

Ritka régi fotókhoz jutottunk hozzá, amelyek a régi nagykanizsai kosaras piacról készültek.

A régi piac a posta nyugati oldala és a mostani Célpont Áruház (most már kínai) közti területen volt.

Még iskolás korunkban nekünk is sok környékbeli ismerősünk dolgozott itt, megmaradt az emberben a friss sült kolbász, hurka, hús utánozhatatlan illata, a forgatag és a kofák kedvessége.

Akkor tudtuk, amit eszünk, az biztosan száz százalékig saját termés, hiszen frissen hozták kertjeikből a kiskanizsai „Sáska” és a környékbeli asszonyok.

Most a kanizsai Vízvári József újságírónak köszönhetően újabb, eddig ritkán látott fotókhoz  jutottunk az egykoron nyüzsgő piacról.

Fogadják szeretettel 🙂

Ez, a legutolsó fotó pedig már a „végjáték”, amikor bezárt a piac, amelynek már nyoma sem maradt 🙁

Régi vasárnapi ebédek Nagykanizsán

Ebben az írásomban, arról az időkről emlékeznék meg, amikor a boltokban még nem árultak bontott, tisztított szárnyas húsokat. A kanizsai asszonyok a régi piacra jártak le beszerezni a hévégi ebédhez a majorságot.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)





 

Kis dróthálós ketrecekből árulták a „sáska” asszonyok a csirkét, kacsát, tyúkot, kakast. Szombat délelőttönként megszokott látvány volt a hazafelé siető kanizsai háziasszony, egyik kezében teli szatyor a másik kezében lábaiknál összefogott fejjel lefelé lógó csirkéket lóbált. Akkoriban, sokan laktak még udvari lakásokban, így a szárnyasok levágása megtisztítása nem okozott gondot.

 

Friss hús került az ünnepi asztalra. Így szerezte be többek közt anyám is, a hétvégi ebédre valót. A levágás úgy történt, ahogy most leírom. Lehet, tán a mai kor emberének a módszer brutálisnak tűnik, de akkor ez természetes dolog volt. Tehát. Térdei közé szorította a csirkét, nyakát hátrafeszítve tépkedte ki a nyakrészi tollakat. Éles késsel vágta el a csirke nyakát. A kifolyó vért egy tálban fogta fel, ebből majd kiváló reggeli készül hagymával összesütve.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Ezután egy nagy vájlingba került a pipi és forró vizet öntött rá, leforrázta. így könnyebben ki lehetett húzni a tollait. Ezt a fázist nem szerettem, mert iszonyú büdös tudott lenni a leforrázott állat. Amikor „levetkőztette”, néhányszori átmosás után felbontotta. a belsőség, a lábak,külön tálba kerültek ebből nagyon finom csirkebecsinált leves lett, lisztel be srájbolva. (Azoknak írom le, akik netán nem ismerik e szó jelentését. A zsiradékon kicsit megpirított húst lisztel beszórta, átforgatta, így a karamellizálodó liszt finom ízűvé tette a levest) Utána lett vízzel felöntve.

 

Ezek a szárnyasok még kukoricán nőttek fel, nagyon finom volt a húsuk, szinte a són kívül más fűszert nem is nagyon igényeltek. Isteni vasárnapi ebédek készültek, vagy rántva, vagy tejfölös csirke formában. Az előzőhöz köretként zsírban áttört, átforgatott főtt burgonya volt, míg az utóbbihoz, nokedli dukált. Ezeken az ebédeken minden családtag ott volt.

 

(Nagykanizsa 1971-ben)

 

Ha el is mentem valahová délelőtt délre haza kellett érni, ez szabály volt. Hát így készültek a vasárnapi ebédek és annak előkészületei városunkban anno. Érdekességképpen elmondanám, hogy akkoriban nagyon rossz volt az ellátás (hatvanas évek).

 

Reggel a háziasszonyok városunkban, a Csengery utcai hentesüzlet előtt már fél hatkor sorban álltak az Argentínából behozott fagyasztott marhahúsra várva. Még kiegészítésül annyit tennék hozzá szentmiklósi (ma Miklósfa) asszonyok hordták a házakhoz a friss tejet, tejfölt, túrót. Hozták az apró, de jó ízű Mosáncki almát.
Ezen kívül szőlőlevélen a füstölt csúcsos túrót.

(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa. Fotók: Fortepan)

Ha elmennék egyszer Kanizsára

Nagykanizsa múltját és saját emlékeit idézte fel Horváth Tibor olvasónk a KanizsaPress Facebook oldalunkra írt írt látogatói bejegyzésében.
Érdemes elolvasni, nagyon szép!

 

„Komár” után eldönteném, melyik lehajtón szálljak ki az M7-ről. Onnan, már tudnám.
Először, az Ady úti régi kollégiumunkat nézném meg, ha az egyház szolgái beengednének. Ahol négy felejthetetlen évet töltöttem. Ahol benyomtuk a krumplistésztát akkor is, ha Doma néni átlépett a kondér fölött. Meghallgatnám, áthallik-e még a harangszó a betegszobába.

 

(A szerző Horváth Tibor profilképe a Facebookon

 

Aztán a Zsigmondy-t keresném föl, aminek akkoriban „OLAJIPARI” volt a neve. És a Zeneiskola „kistermét”, ahol a negyedik évet végigvidámkodtuk (helyszűke miatt lettünk kihelyezettek). Számát sem tudom a lyukas óráknak, mégis 4,3 lett az érettségi átlagunk! Egy valaki mindig pontosan érkezett az órákra: drága Kiss Gizella!
Elmennék a régi vasút-pálya felé (gondolom, csak az emléke van már), ahol óriási meccseket játszottunk a fekete salakon. (Egyedül Silló Elemér maradt közülünk felismerhetően tiszta.)

 

(Édességbolt régen Nagykanizsán)

 

Hogy nézhet ki ma, a Romlottvár, a Potyli-part, ahol a szörnyű illatú Harmónia cigiket füstöltük? Meg a sétakert… Onnan, átmennék a temetőbe… Istenem! Hány sírt kellene meglátogatnom… Az Eötvös tér: Vécsi néni mutatta meg, hol van elásva a Trianon-emlékmű.

 

A Muskátli, a Rózsakert, a Csengery-borozó… és a nyikorgó-székes (Postás?) mozi, az utca végén… A padok, a Sugár úti Moziparkban. (Van-e még oldalpáholy?) Ülnék egy fél órát a Szabadság – ma Erzsébet – tér kőpadjain (ha még van ilyen) megnézném a volt Igazságügyi Palotát. (Minden évben letakarta valaki a felirat „I”.betűjét.) Itt volt a buszmegálló. „Autóbusz indul a négyes kocsiállásból, Palin, Korpavár, Zalaszentbalázs, Hahót, Bak, Zalaegerszegre…” A kettesből pedig Sormás, Becsehely, Borsfa, Bánokszentgyörgyre…

 

(Az Inkey kápolna. Fotó: Vincze Lajos)

 

A régi bányász pálya! Ahol a törzsszurkolók minden vesztes meccs után sírva emlékeztek a legendás csatársorra: Héjja-Lyka-Fekete… A Gépgyár nehézgép szerelő csarnoka, ahol Feyler és Váradi mesterek zsíros kenyerét ettem!

 

Elmennék a „Récsei” út felé. Megnézném, maradt-e valami a volt orosz laktanyából, ahol utáltam katona lenni! És tényleg szép lett az Inkey-kápolna? Hatalmasakat beszélgetnék Lakatos Petivel, Gyenese Tyutyuval, Megyery Misivel – és még vagy húsz nevet sorolhatnék… Megnézném a padot, ahol az érettségi szünetben Tóber Ernő – rokoni alapon – segített matekból.
Soha sem felejtettem el: – Ha azt meg tudod fogalmazni, hogy mit nem értesz, már félúton vagyunk a megoldás felé…
Emlékeket idéznénk Uzsokiéknál Marika húgommal és Lacival. Meg Schmidt Marival… Aztán tennék egy körutat, a Borsfa – Bánokszentgyörgy – Söjtör – Vasvölgy – Hahót – Gelse útvonalon.

 

(A nagykanizsai várkapu. Fotó: Kisházy Gergely)

 

Aztán pedig rájönnék, egy hét sem lenne elég, hogy mindent végigjárjak… Egy másik hét pedig, hogy találkozzak régi meg új barátaimmal…
Ha elmennék egyszer Kanizsára…

12,20 volt egy rántott sertés piriburival a kanizsai Béke Étteremben

Városunkban a Fő utca északi oldalán levő épületben, a Sugár utca sarkától lefelé tán két házzal működött egy étterem.
Béke Étteremnek hívták. Két részből állt, volt egy felső része ami, az udvar felől külön bejáraton át volt megközelíthető. A közétkeztetés ebben a részben zajlott ebédidőben.

Az alsó részben pedig az étlap szerinti kiszolgálás zajlott és a söntés rész is ott volt, a boltíves fa kármentővel. Abban az időben én is a működtető Zala Megyei Szálloda, és Vendéglátó Vállalatnál (ZMSZVV) dolgoztam, mint hűtőgépszerelő-karbantartó.

Ez okból kifolyólag sokat jártam oda és esténként a barátaimmal is betértünk, néhány sörre. Sok érdekes ember dolgozott ott abban az időben, pincérek, konyhások, és a csapos hölgyek a söntés részben.

 

(A Béke Étterem személyzete. A fotó forrása ITT)

 

Egy, már akkor javakorabeli pincér arca van előttem, aki mindig udvarias volt a vendéggel, Kutasi Feri bácsi arca.

Kistermetű mozgékony ember volt, füle mögött az elmaradhatatlan ceruzával, amit a számla írásához használt. Sok névre emlékezem még, de az írás terjedelme miatt most mellőzöm azt, hogy mindenkiről írjak, hiszen sokan dolgoztak ott pincérek és konyhások, vezetők.

 

Az idő tájt még WC-s néniket is alkalmaztak, akik ott ültek a WC bejáratánál, és szigorúan elkérték a használati díjat. Most egy pincért említenék meg, aki délben a menüt (Csumi) hordta fel a felső részbe, ami nem volt annyira egyszerű dolog, lévén, hogy a konyhából három lépcsőn kellett felvinni az étellel teli tányérokat.

 

Béla a felszolgáló volt, hogy egyszerre tizenöt tányért felvitt és a vendég elé rakta. Akkoriban, két háromszáz adag menü is elfogyott ebédidőben.

Jól főztek, kiváló szakácsok dolgoztak a konyhán, sokan jártak oda előfizetéses menüre és éthordókban is sokan vittek ebédet. Az első rész jól nézett ki a boltívekkel és a cuppantott mennyezettel. kellemes hely volt. A hátsó részben, a menüztetésen kívül az élet igazából este kezdődött, el, sokan jártak oda szórakozni.

 

(A nagykanizsai Béke Étterem 1966. március 15-i étlapja)

 

Az étteremmel kapcsolatban el kell, hogy meséljek egy történetet, ami velem esett meg, nem vagyok rá büszke, de, de ez is én voltam.  Az történt, hogy a Hamburger Jenő utcában levő karbantartó műhelyben voltam, amikor a kanizsai sörgyárból telefonált a TMK-ból egy ismerősöm, hogy – Gyere, be most megkóstolhatod a frissen fejtett, kiváló kanizsai barna sört, a Paracelsust.

 

Hát én fel, is raktam a biciklire a szerszámos táskát és a kormányra a hűtőközeget tartalmazó palackot, és elindultam a sörgyár felé. Hát a műhelybe, hozták is mindjárt a másfél literes üvegben a kiváló, erős barna sört (22 fokos volt).

 

Elkezdtünk iszogatni, egypár üveggel legurítottunk. Elindultam visszafelé, úgy az út felénél éreztem, hogy baj van, bizony elért a „baj” le kellett, hogy szálljak és toltam a biciklit, meglehetősen kanyarogva, ahogy illik. No, beértem a műhelybe ahol várt egy üzenet, hogy a Béke étteremben elromlott a hűtő.  Hát én le is mentem, de egy nagy bökkenő volt nem a rossz hűtőt javítottam meg, mert másnap újra bejelentették, és amikor odaértem akkor ért a meglepetés, hogy bizony előző nap nem azt a hűtőt javítottam, meg ami valójában rossz volt!

 

Aztán később ez már a nyolcvanas évek, ez az étterem is kiürült, nem volt már vendég és rövidesen bezárták.
(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Tragédiával végződött az első kanizsai autós ámokfutás

1885-ben a marburgi idősebb Franz Lajos megvásárolta a Vár úti gőzmalmot, amellyel azután 1892-től villamos árammal látta el a Nagykanizsát.
Fiai közül hárman ide is költöztek, a Csengery út 9. szám alatti házukba.
A városban az első személygépkocsit ifjabb Franz Lajos birtokolta 1905-től.
A visszaemlékezések szerint nagy, ormótlan, megjelenésében fiákerre emlékeztető szerkezet volt.

 

A városi sajtó gyakran cikkezett a botrányosan nagy sebességről (még a 40 km/h értéket is elérte), amellyel a kocsi közlekedett.

Franz sofőrje rövid idő alatt kétszer is gázolt. Egyik balesetének következménye egy hölgy halála lett.
„A város közbiztonságának réme” (a helyi laptól kapta e minősítést) 1906-ban már Budapesten dolgozott, másik munkahelyen, másik autóval. Ott egy kisfiút gázolt halálra.

A kocsiról nem maradt felvétel, de a mellékelt rajz (1908-ban készült Kanizsán) akár ezt az autót is ábrázolhatja.
A másik két fiú is vonzódhatott gépjárművekhez, mert az ugyancsak ekkoriban készített fotón ők feszítenek a város első oldalkocsis motorkerékpárján.
A Franzék udvarán készült képen harmadikként a kereskedőt láthatjuk.
(Forrás: Kanizsa – vár vissza – Facebook)

A Kisbolt

Mostanában sokszor előttem van egy kép. Egy kisbolt képe, amely városunkban a Csengery (akkor Béke) és a Szemere utca sarkán volt. A Takács-féle vegyesbolt.
Nem volt nagy, de mindent lehetett bent kapni, ami a háztartásokban szükséges volt.

Orromban érzem a friss kenyér illatát, amit a boltba lépve éreztem, a pult mögötti rácsos fa állványon sorakoztak.
Alatta döntött fapolcon dobozában a finom Típus nápolyi. Fent a pulton öblös, ferde szájú üvegekben csoki golyócskák, amit egy kis lapáttal mértek ki papírzacskóba.



(Ebben a házban működött a Takács vegyesbolt. Bejárata a Csengery utca felől volt)

Finom volt a zselés. Gyerekként sokat jártam e kis boltba, hiszen nem messze laktunk a strand pénztár melletti házban. Szinte mindent ebben a boltban vásároltunk.

No meg anyám lement a piacra, ahonnan lábaiknál lógatva hozta a rántani való csirkéket, amit otthon vágtunk le frissen és pucoltunk meg.
Ezek a csirkék még kukoricán nőttek fel finom volt az ízük.

A tulajnak volt egy lánya, akit mindenki csak Ecet Icának hívott. Később az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat vette át ezt a kis boltot és üzemeltette tovább.
Már nem emlékszem mikor is szűnt meg, ellenben jó visszaemlékezni a hangulatára, az illatokra.
A mai nagyáruházakban ez a családias légkör már nincs meg.

Ha jöttem haza a boltból és le volt engedve a sorompó, átjöhettem az akkor még meglévő kis aluljárón, amit csak úgy hívtunk „bújó híd”.
Megálltam és hallgattam a fölöttem csattogó vonatkerekek zaját. Ma már ez a kis aluljáró sincs meg.

Hazafelé megálltam a kis trafiknál, Bakonyi Géza bácsi trafikjánál, ott vettem apámnak a Fecske cigarettát, no meg magamnak egy bocskorszíjat, ami egyfajta édesség volt. Hát ilyen emlékeim vannak városunk múltjából.
(Írta és fotózta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Kanizsa a 60-as években

Érdekes és értékes fotókat kaptunk a 60-as évek Nagykanizsájáról.

A ritka fényképeket Szombath Tibor töltötte fel a KanizsaPress Facebook oldalunk látogatói bejegyzései közé.

A fotókat Olsvay Endre készítette.

Továbbra is szeretettel várjuk Olvasóink információit, fotóit e-mail címünkön, amely a következő:

info@delzalapress.hu

Infókat, fotókat várunk a KanizsaPress Facebook oldalára privát üzenetben is.

Következzen néhány egyedülálló fotó a 60-as esztendők Kanizsájáról.

1 2 3