Hazahúzó – Nagykanizsa

Május 15-én került fel a YouTube-ra az Echo TV Nagykanizsával foglalkozó riportja.

Ebben Tarnóczky Attila helytörténész szólal meg, aki régóta kutatja a város történetét.

A riportból például kiderül, hogy a városban és környezetében mintegy 120 márványtábla tájékoztatja az olvasót, hogy milyen épületet lát.

A táblák nem feltétlenül az építészeti értékeket próbálják közölni, hanem Kanizsa történetének egy-egy szeletkéjét mutatják be.

A táblákat magánszemélyek, cégek, intézmények állíttatták.

Az is kiderült, hogy Nagykanizsán az 1860-as évektől két helyi újság létezett, hetilap, sőt napilap is volt.

Következzen a kanizsai Hazahúzó.

Szélkakas Kanizsán

Egy kis érdekességet fotózott le a napokban Nagykanizsán Kis-Bankné Kondákor Marianna.

Mint kiderült, ez a Sugár út 30-as számú ház kis tornyának a teteje.
A házat 1908-ban építették.
A tetején látható szélkakas is az építés dátumára emlékeztet.
Első tulajdonosa Knausz László volt, aki 1935-ben, hatvannyolc évesen halt meg.

Knausz a Dél-zalai Takarékpénztár Rt. könyvelőjeként dolgozott a városban.
Az épület az Arany János utca 2012-es meghosszabbítása óta lett sarokház.

1971-es kanizsai fotót színezett ki

Szeretnék egy képet megosztani melyet talán szívesen fogadnak az idősebb korosztályhoz tartozó kanizsaiak is.
A képről röviden annyit kell tudni, hogy 1971-ben készült utcajelenetet ábrázol, mely talán önmagában nem is annyira érdekes.
Megpróbáltam kiszínezni a mai technika segítségével digitálisan. Három este foglalkoztam vele anno 2016-ban.
Mintha életre kelt volna – írta Sityu Vékási István olvasónk.
És tényleg megszépült az 1961-es Zrínyi utcai jelenet 🙂

Halálos áldozatokat követelt a választás Nagykanizsán

1848. június 15-én Nagykanizsán

az Ady utca 17. [Kapronczai utcza 1707] szám alatti ház lakói és az ide vetődők a telek déli felén húzódó téglakerítés tetejéről láthatták, mi történik odaát, az Alsótemplomot övező bástya mögött, a „cinteremben” [1738].
Kíváncsiságukra volt alapos okuk. A templomkertben zajlott az első népképviseleti alapon tartott országgyűlési választás a választókerület polgárai számára.

Általános választójogról ekkoriban még nincs szó, de a választásra jogosultak köre érdemben bővült. A voksolás folyamata mindenhol reggel kezdődött. A szavazás nyílt volt: a támogató nevét feljegyezték a jelölt listájára.
Kanizsán hárman indultak. Gyorsan kiderült, hogy Chernel Ignác hívei kevesen vannak. A kanizsai uradalom ügyészét pártolók a továbbiak szemlélői lettek, illetve hazaindultak.
Babochay János (korábbi városbíró) és Bója Gergely (a helyi tanítóképző [1699] tanára) szavazói között viszont nőtt a feszültség. Csapra ütött hordóból osztották a bort, aki nem kapott, a közeli sörházban (Ady utca 29.) gondoskodhatott magáról.

Az ordítozás idővel tettlegességgé fajult. A templomkert bástyájából kibontott téglákkal kezdték dobálni egymást a szavazni egyre kevésbé vágyók. Bója tábora lassanként kiszorította Babochay támogatóit. Közülük a hazatérést nem kevesen fegyverkezésre használták fel. Visszajövetelük után példájukat egyre többen követték, mások a környéken kerestek és találtak használhatónak ígérkező holmit.

Valaki félreverette a Felsőtemplom „lármaharangját”. A harcra készek száma így tovább nőtt a közeli földekről indulókkal.
Most már igazi csata folyt. A későbbi vallomásokban öles durungok, kapák, botok, fokosok, kalapácsok, balták, deszkák, sátorfák említődtek, de lovas szán rakoncája, csiga hajtórúdja, „magyarópálca”, csákány, puska is előkerült fegyverként.
Az összetűzők között már a nők is megjelentek. Jobbára kövek hordásával a muníciót biztosították, de akadtak köztük lécekkel vitézkedők.
A közeli utcák harctérré váltak. Sőt! A menekülő vidékiek üldözése, bántalmazása még a városkörnyéki réteken, legelőkön, szántókon is folyt.

A választási bizottság elnökének azonnali jelentéséből:
„ A legnagyobb életveszély s a legborzasztóbb zavargás szakasztotta ma félben az itteni képviselőválasztást délután két fertály kettőre*… az utcákon keresztül folytatták a verekedést, most éppen egyes lövések is hallatszanak, temérdek sebes van, még holtnak egynek sem hallottam hírét… egyébaránt pedig hivatalosan fölszóllítom Önt, hogy ezen zavargásnak lecsillapítására a város kebelében nyomban mérséklett katonai erőt ide rendelni ne terheltessen…”

Másnap:
„Ekkor a csata már véres volt, a választás színhelye nem szabad polgárok gyülekezete, hanem egy szánt vérengzők csata helye volt, a szavazatszedő választmány életét mentendő kőzápor közt eltávozott.”

E napon a kért katonaság megérkezett a városba.
Lassanként tisztázódtak a történtek súlyos következményei is. Volt halott, három is. A több tucat sérült az akkori apró kórházban (az „Ispitában” [33]) és a magánházakban várta felépülését.
A választást meg kellett ismételni.
Június 27-én Bója Gergely lett a kanizsai választókerület első országgyűlési képviselője.

A képeken az Ady utca 17. számú épület és Bója Gergely.

(Tarnóczky Attila – Kanizsa – vár vissza)

Sortűz Nagykanizsán 1956-ban

A nagykanizsai sortüzet 1956. október 26-án adták le a fegyvertelen tüntetőkre, az 1956-os forradalom során, miközben a helyi pártszékház előtt tüntettek. Az akciónak halálos áldozata is volt, többen megsérültek.

Előzmények

Október 25-én az Olajipari Gépgyár dolgozói ledöntötték a Szabadság-téren álló szovjet katona szobrát a fővárosi eseményeken felbuzdulva.

Helyére magyar zászlót tűztek. Leverték a vörös csillagokat a középületekről. A nagykanizsai középiskolások hamarosan csatlakoztak, Kossuth-nótát énekelve.

Október 26-a

 

26-án a diákok tüntetést kezdeményeztek, mely békésen véget ért.

A egy másik csoport az MDP-s pártház előtt tüntetett, a karhatalmisták a tüntetőkre lőve megsebesítenek több embert, halálos áldozat is volt. Csak harckocsikkal lehetett feloszlásra bírni a tüntetőket.

 

Következmények

 

Este egy 300 fő körüli csoport a laktanyára tört, fegyverszerzés reményében, de a katonaság a csoportot visszaverte. Napközben kijárási tilalmat és gyülekezési tilalmat rendeltek el.

Október 28-án a tisztségviselőket lecserélték, megalakult a Városi Nemzeti Bizottság, dr. Lékay Gyula vezetésével.
Az üzemekben munkástanácsok alakultak.
A közelgő szovjet megszállásra felkészülve a város védelmére és a rendfenntartásra létrehozták a Nemzetőrséget, vezetését Orbán Nándorra bízták.
November 5-én a várost megszállták a szovjetek, ellenállás nélkül.
(Forrás: Wikipédia)

A nagykanizsai váruradalomban volt Anyádwaloga

Anyadwaloga történelmi magyar településnév, egy Zala megyei falut jelöl. Közelebbi helye nem ismeretes. A nevet a nagykanizsai váruradalom 1493. évi birtokösszeírásában (urbáriumában) találták – írja a Wikipédia.

 

De hol is volt Anyádwaloga?

 

A helyzet az, hogy pontosan nem tudjuk. A meglehetősen furcsa (Anyádwaloga írásmódban is fennmaradt) településnévre egy 1493-as birtokösszeírásban bukkantak a kutatók, de csak annyit sikerült kideríteniük róla, hogy valahol Zala megyében, a kanizsai uradalom területén feküdt.
A név természetesen megmozgatta a történészek fantáziáját, de sajnos konkrétumokat nem igazán tudtak kideríteni róla.

 

A neves középkortörténész Engel Pál 1987-ben egy Borsa Ivánnak, a Magyar Országos Levéltár egykori főigazgató-helyettesének a tiszteletére készített emlékkönyvbe azonban hosszú tanulmányt írt a faluról. Engel szórakoztató írása egyben saját szakmájának szánt fricska is, amely jól bemutatja, néha milyen kevés információból igyekeznek a töredékes források, itt-ott előkerülő tárgyi emlékek alapján nagy ívű következtetéseket levonni az igyekvő történészek.
A szerző a fejtegetését a helység alapításának körülményeit, illetve nevének eredetét megmagyarázó, nagyjából légből kapott, ám annál szellemesebb elmélettel zárja.

 

„Ily módon viszont állításunk, hogy a falu alapítóit 15. századi földesurai sorában kell keresnünk, valószínűségben máris sokat nyer. Még többet, ha netán az alapító személyét is meghatározhatjuk. Pedig könnyen megtaláljuk őt a Kanizsaiak Reiszig Ede által 1943-ban összeállított családfáján. A körülmény, amely nyomra vezet, a helység szokatlan neve. Kézenfekvő feltennünk, hogy a névadás körülményei is szokatlanok voltak, és ezeket a család történetében valóban fellelhetjük.

 

A Kanizsaiak a 15. században két ágra szakadtak, és a harcokban, amelyek Albert királyunk halála (1439) után az ország egységét megbontották, e két ág ellenségként került szembe. Kanizsai László özvegyét, Dorottyát a közeli rokonság indíthatta, hogy a csecsemő V. László pártját válassza. Joggal érezhette, hogy tőle, Garai Miklós nádor és Cillei Anna leányától más állásfoglalást elvárni senki nem fog.

 

Döntésének, hogy minden erejét latba vetve Erzsébet anyakirálynét és fiát támogatja, súlyt az kölcsönzött, hogy a családi vagyonnal két kiskorú fia nevében ő rendelkezett. Rokonát, Kanizsai Imrét ellenben I. Ulászló király táborában találjuk, ahova őt ifjonti lelkesedése éppúgy sodorhatta, mint köznemes familiárisainak hangulata. Kanizsa vára pedig a harcok idején, mint várnagyai kiadatlan leveléből megtudható, Imrét uralta.

 

Mi sem lehetett számára természetesebb, mint Dorottya iránti ellenséges érzületének oly formában adni hangot, hogy az a Garaiak és Cilleiek számára egyaránt sértő legyen. Az új falut, amelyet uradalmában ekkoriban telepített, nőrokonára célozva keresztelte el.”
(Forrás: BBC History)

A kanizsai Gazdag Géza emlékére

A nyolcvanas évek elején ismertem meg személyesen. Régi kanizsaiként tudtam róla ki is ő és, hogy húsüzeme van, no meg pecsenyesütője, de személyesen nem ismertem addig. Egy napon Takács Feri kollégám szólt, elmennék e vele villanyt szerelni Géza bácsi Rozgonyi utcában található kis húsüzemébe.

– Persze Feri menjünk. Válaszoltam. Délután el is indultunk, Géza bácsi már a kapuban fogadott bennünket. –Sziasztok. Téged még nem ismerlek fiam.

 

Bemutatkoztunk egymásnak. –Mielőtt nekiálltok a munkának, gyertek föl a lakásba készítettem egy kis harapnivalót. No, ez a kis harapnivaló terülj, terülj asztalkám volt. Tudtam, hogy finom áruja van, de ennyit, amit kirakott az asztalra álmomban sem gondoltam.

 

A friss töpörtyű, kolbászon át a disznósajttól kezdve minden finomság ott volt. Az asztal közepén pintes üvegben bor, szódás ballon az asztal mellett. Hát mi Ferivel derekasan nekiláttunk. Géza bácsi meg is jegyezte.

 

– Öröm látni fiaim, ahogyan esztek. Hát Géza bátyám ilyen finomságokhoz nem minden nap jut hozzá az ember.

-Örülök, hogy ízlik. Meg is ittunk rá jó néhány fröccsöt. Az öreg is velünk tartott. Még viccelődött is velem. – Tudod, fiam mit irigylek tőled?

–Nem Géza bácsi mondja. – Hát a rugót onnan. Mutatott a nadrágom eleje felé.

Jót nevettünk. Elmesélte, hogyan telepítették ki a Rákosiék, és hogyan kezdett mindent elölről, miután hazakerült az internáló táborból. Talpon maradtam fiaim, és mára elértem azt, amit itt láttok. Elég volt fiaim? Kérdezte. Hát persze nagyon köszönjük, akkor nekilátnánk a munkának. Ferihez fordult.

 

Tudod hol a kulcs, ha végeztetek gyertek fel, elrendezzük. Úgy nyolc körül végeztünk, felmentünk Géza bácsi kifizette a munkát, még borravalót is adott. Megittunk vele egypár fröccsöt, jó éjszakát kívánva el búcsúztunk tőle.

 

Akkor egyedül élt, később volt egy élettársa, akivel hossz ideig élt együtt. Még sok munkát elvégeztünk neki, itt a városban is, és a Györökön levő villájában is. Mindig becsületesen kifizetett minket. Rendes ember volt, és jó üzletember, jó hentes szakember.

Isten nyugosztaljon Géza bácsi.
(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Tragédiával végződött az első kanizsai autós ámokfutás

1885-ben a marburgi idősebb Franz Lajos megvásárolta a Vár úti gőzmalmot, amellyel azután 1892-től villamos árammal látta el a Nagykanizsát.
Fiai közül hárman ide is költöztek, a Csengery út 9. szám alatti házukba.
A városban az első személygépkocsit ifjabb Franz Lajos birtokolta 1905-től.
A visszaemlékezések szerint nagy, ormótlan, megjelenésében fiákerre emlékeztető szerkezet volt.

 

A városi sajtó gyakran cikkezett a botrányosan nagy sebességről (még a 40 km/h értéket is elérte), amellyel a kocsi közlekedett.

Franz sofőrje rövid idő alatt kétszer is gázolt. Egyik balesetének következménye egy hölgy halála lett.
„A város közbiztonságának réme” (a helyi laptól kapta e minősítést) 1906-ban már Budapesten dolgozott, másik munkahelyen, másik autóval. Ott egy kisfiút gázolt halálra.

A kocsiról nem maradt felvétel, de a mellékelt rajz (1908-ban készült Kanizsán) akár ezt az autót is ábrázolhatja.
A másik két fiú is vonzódhatott gépjárművekhez, mert az ugyancsak ekkoriban készített fotón ők feszítenek a város első oldalkocsis motorkerékpárján.
A Franzék udvarán készült képen harmadikként a kereskedőt láthatjuk.
(Forrás: Kanizsa – vár vissza – Facebook)

A Kisbolt

Mostanában sokszor előttem van egy kép. Egy kisbolt képe, amely városunkban a Csengery (akkor Béke) és a Szemere utca sarkán volt. A Takács-féle vegyesbolt.
Nem volt nagy, de mindent lehetett bent kapni, ami a háztartásokban szükséges volt.

Orromban érzem a friss kenyér illatát, amit a boltba lépve éreztem, a pult mögötti rácsos fa állványon sorakoztak.
Alatta döntött fapolcon dobozában a finom Típus nápolyi. Fent a pulton öblös, ferde szájú üvegekben csoki golyócskák, amit egy kis lapáttal mértek ki papírzacskóba.



(Ebben a házban működött a Takács vegyesbolt. Bejárata a Csengery utca felől volt)

Finom volt a zselés. Gyerekként sokat jártam e kis boltba, hiszen nem messze laktunk a strand pénztár melletti házban. Szinte mindent ebben a boltban vásároltunk.

No meg anyám lement a piacra, ahonnan lábaiknál lógatva hozta a rántani való csirkéket, amit otthon vágtunk le frissen és pucoltunk meg.
Ezek a csirkék még kukoricán nőttek fel finom volt az ízük.

A tulajnak volt egy lánya, akit mindenki csak Ecet Icának hívott. Később az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat vette át ezt a kis boltot és üzemeltette tovább.
Már nem emlékszem mikor is szűnt meg, ellenben jó visszaemlékezni a hangulatára, az illatokra.
A mai nagyáruházakban ez a családias légkör már nincs meg.

Ha jöttem haza a boltból és le volt engedve a sorompó, átjöhettem az akkor még meglévő kis aluljárón, amit csak úgy hívtunk „bújó híd”.
Megálltam és hallgattam a fölöttem csattogó vonatkerekek zaját. Ma már ez a kis aluljáró sincs meg.

Hazafelé megálltam a kis trafiknál, Bakonyi Géza bácsi trafikjánál, ott vettem apámnak a Fecske cigarettát, no meg magamnak egy bocskorszíjat, ami egyfajta édesség volt. Hát ilyen emlékeim vannak városunk múltjából.
(Írta és fotózta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Régi Május elsejék Kanizsán

Igazi népünnepély volt Május elseje, a dolgozók ünnepe országszerte, így Nagykanizsán is. Bár kötelező volt a felvonulás, de nem vették túl komolyan az emberek. Egyszer nekem is a kezembe nyomtak egy Lenin képet, amit aztán a főúton való végighaladás után rögtön le is tettem egy kapualjba és leléptem.

(Május elsejei felvonulás Nagykanizsán. Fotó: Vízvári József)

Színes léggömbök, zászlóerdő, transzparensek az élen vonulóknál feliratokkal, például ilyenekkel, hogy „Előre a negyedik öt éves tervért” .
Tíz méterenként munkásőrök az út mentén kifeszített kötél kordon. Így festett a kép.

A vállalatok feldíszített, leengedett oldalfalú teherautókkal vonultak, rajt éneklő dolgozók és az a termék, amit az adott vállalat gyártott. A hangosbemondó érces hangon üdvözölte az épp akkor haladó vállalat dolgozóit, vezetőit, méltatva a szocialista munkaversenyben, és a brigádmozgalomban elért eredményeit. Ilyenkor kitüntették a vállalatok vezetőit és sokat a dolgozók közül is. Mindezt tették a szakszervezet ajánlásával.

(Nagykanizsán anno a Rozgonyisok is vonultak)

Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni amit most írok, de akkor megbecsülték az értéket termelő, dolgozó embert nem úgy, mint most. A felvonulás végeztével az emberek az ebéd elfogyasztása után elmentek a Majálisra.
Annak idején városunkban Nagykanizsán ez a városhoz közeli Csónakázó tónál volt, ahová ingyen buszok vitték ki a dolgozókat.

A város éttermei ilyenkor kitelepültek, ehhez a sátrakat a munkásőrség és a honvédség biztosította. A dolgozók jegyet kaptak, amit virslire, debrecenire, sörre lehetett beváltani Volt, hogy csak egy sátor ezer liter sört eladott.

(Május elsejei felvonulás Kanizsán. Vonul a Finommechanika. Fotó: Pusztafi Attila)

Ilyenkor én is kint voltam ügyeletben, ha elromlott egy hűtő, akkor megjavítottam. Elmondhatom, hogy az emberek vidáman, felszabadultan töltötték el ezt a jeles napot. A vendéglátás ilyenkor óriási forgalmat bonyolított le. Volt úgy, hogy a Muskátli Cukrászda ezen a napon, csak fagylaltból százezer forintot csinált, pedig ez akkor nagy pénz volt.

(Május 1-i felvonulás a mostani Fő úton)

Az embereknek nem volt magas a fizetése, de mégis el tudtak menni családostól étterembe, presszóba. A Csótónál késő estig forogtak a ringisek, a sátrakból a gyerekeknek műanyag játékokat árultak, és szólt a zene. Vidám emberek hada ünnepelte a munka ünnepét.

Városunk ma már nem ott tartja meg a rendezvényt ” a munka ünnepét”.  Azért használok idézőjelet, mert mára városunkban – összeszámoltam – tizennégy üzem, gyár szűnt meg vagy átalakult elvéve ezzel a dolgozók megélhetését.

Ezért ma már május elseje, már nem az az ünnep, mint ami régen volt.
(Írta: Pusztafi Attila)
Ilyen volt egy május 1-i felvonulás Nagykanizsán 1975-ben.

1 2 3