Gondoltam egyet, felhívtam páromat Évit, és közöltem Vele hogy munka után elmegyünk vásárolni játékokat és különböző használati tárgyakat, amit elviszünk a Kanizsai Dorottya Kórház gyermekosztályára.
Nagyon tetszett neki az ötlet.
Így is tettünk. Bevásároltunk, becsengettünk szépen, elmondtuk, hogy hoztunk egy kis ajándékot a gyerekeknek. Nagyon örültek.
Azt hitték valamilyen alapítványtól jöttünk, mikor közöltük, hogy nem, mi csak magánszemélyként, nagyon meglepődtek.
Nagyon kedvesek voltak velünk.
Az orvos is, nővérek is. A kisebb gyerkőcök már nem jöhettek ki, hogy beszélgethessünk velük, (gyermeki időben már késő volt) a nagyobbak kicsit szégyenlősek voltak, de hamar megbarátkoztunk.
Megnézhettük a karácsonyfájukat is, fotózhattam, de megkértek, hogy ne töltsem fel közösségi oldalra, így ezeket a képeket nem tudom megmutatni, ezek nekünk maradnak emlékek.
Vittünk gyümölcsöt is, az nem került rá a képre, útközben jutott eszünkbe, hogy biztos örülnének neki.
Szomorú dolgok, de egy kicsi mosolyt csalhattunk az arcukra. Egy anyuka jött ki a szobából, nézte hogy mit vittünk.
A kislánya messziről mutatott egy kis zebra figurára.
– Tessék csak elvinni és amikor meggyógyult haza is viheti a
gyerkőc! – mondtuk nekik.
A kislány mosolygott az arca előtt lévő párna mögül, az anyuka pedig szomorkásan, de mosolyogva suttogta:
Köszönöm…
Na ez a köszönöm az, amiért megérte elmenni és segíteni. Tudod mennyibe került az a kis zebra? 100ft-ba…
Ez a köszönöm az, ami elindított bennem-bennünk valamit.
Ez a köszönöm az, amiért megyünk jövőre is, utána is, és utána is.
Sőt! Jövőre többen megyünk, és több helyre!!
Idén kevés idő jutott ilyen célra, de jövőre talán nagyobb volumenű dolgot is tehetünk!
Mindenkinek békés, szeretetben gazdag boldog karácsonyt kívánunk!
Kisházi Gergely, Kelemen Éva.
Köszönjük, hogy segíthettünk!
