Könyvet írt a volt nagykanizsai tanácselnök

A Nagykanizsát 27 évig tanácselnökként irányító Mózes Pál, „A politika valóságában” című könyvének lesz  május 23-án (hétfőn) 17 órakor a Honvéd Kaszinó „Tükör” termében ünnepélyes könyvbemutatója.  
A könyv elkészülte apropóján kérdeztem Mózes Páltól, mi inspirálta ennek a könyvnek a megírására.

nagykanizsa mózes pál tanácselnök

– Nyugdíjasként sok időm lett, hogy mérleget vonjak a 70-es 80-es évek Nagykanizsa gazdasági és politikai fejlődéséről, életéről. Megadatott nekem az a megtiszteltetés, hogy 27 évig vezethettem a várost. Ma is sokat járom a várost, nagyon sok emberrel találkozom, és az emberek életének, gondjainak olyan mélységű részleteit ismertem meg, amit munkakörömben, tanácselnökként sohasem. Az emberekkel történő napi beszélgetések során merült fel e könyv megírásának a gondolata. Arra kértek az emberek, hogy írjam meg, mi történt akkor a városban, mi történt itt velünk, kanizsaiakkal, hogyan éltünk. Arra kellett rájönnöm, hogy igaza van az embereknek. Mint a város egyik irányítója, felelős voltam a kanizsai emberek sorsáért, életéért. Az emberek kérései után éreztem azt, hogy meg kell írnom ezt a könyvet. És bízom abban, hogy ezzel is segíthetem Nagykanizsa fejlődését.

– Milyen jellegűek voltak az önhöz forduló emberek kérdései, észrevételei?

Nagyon meglepődtem azon, hogy az emberek  döntő többsége nosztalgiával gondol az elmúlt időszakra. Akkor mindenki dolgozhatott, mindenki érvényesülhetett, mindenki tovább tanulhatott, aki ehhez kedvet, ambíciót és tehetséget érzett. És nem csak a magam korosztálya, hanem a fiatalabb emberek is gyakran állítanak meg az utcákon, és teszik fel a kérdéseiket. Nagyon meglepett, hogy milyen sok a panasz az itt élő emberektől. Nem erre számítottak. Minden olyan városi vezetés, akik egy város sorsát, jövőjét a város lakosságával együtt tudja  és akarja megvalósítani, azok járnak a jó úton. Akkor mi ezt az elvet követtük. Abban az időben sok ötlete volt az embereknek, akik felkeresték a város vezetőit és elmondták, mit, hogyan szeretnének, a város vezetői felhasználták az emberek észrevételeit és igyekeztek azokat megvalósítani. Azt hiszem, ezt a „szokást” ma is érdemes lenne, nem ártana újra alkalmazni. Büszke vagyok, büszke lehetek Nagykanizsának erre az időszakára, amely olyan város lett, olyan várossá fejlődött, amely előre gondolkodott, előre nézett, és meg tudta önmagát valósítani.
Erről az időszakról szól ez a könyv. Bízom abban, hogy ezzel a munkámmal segíthetek, segítségére lehetek Nagykanizsának.

(Vízvári József – Pipás)

A korzózás íratlan szabályai Nagykanizsán

A korzózásnak is megvoltak az íratlan szabályai Nagykanizsán. 1909-ben a Zala című lap munkatársa a férfiak köszönésére vonatkozókat gyűjtötte csokorba. Az írás helyenként talán túlzó, de biztosan nem alaptalan.

nagykanizsa korzózás

Előbb a köszönés fokozatairól értekezett. Ezekből ötöt talált a szembejövő társadalmi súlyának függvényében:

1. Az ember a mutató ujjával megböki a kalapja szélét, de nem szól semmit.

2. Az ember a mutató ujjával megböki a kalapja szélét és biccent a fejével, vagy így szól: Jónap.

3. Az ember megemeli a kalapját és mondja: Jónapot, vagy vanszerencsém.

4. Mély kalaplevétel a következő szöveggel: Ah, van szerencsém, alázatos szolgája!

5. Mély kalaplevétel, boldog felkiáltással: Alázatos szolgája, nagyságos uram, hogy parancsol lenni? Valóban nagyszerű színben van!

Ezt követően a köszönés nem kevésbé fontos időrendjét elemezte. Itt három változatot tudott elkülöníteni:

1. Határozottan elvárjuk, hogy nekünk köszönjenek.

2. Egyszerre köszönünk.

3. Mi köszönünk először.

Mivel a második változat kivitelezése – szemben a másik kettővel – okozhatott gondot, erre pontos receptet is adott:

„Az egyszerre való köszönés úgy történik, hogy két kilométernyiről boldogan mosolyogni kezdünk egymásra és mi megbökjük a kalapunkat, mire a másik azt mondja: Jónapot.

Dívott ekkoriban a déli korzózás is. Jobbára férfiak művelték. Munkahelyéről lógó hivatalnok szinte mind – vélte az újságíró. (Nagykar)

A Rózsakert

A Rózsakert vagy Szever, ahogy a kanizsaiak nevezték, e hely is népszerű egységnek számított városunkban.
Volt egy talponálló része, egy elülső étterem része, egy hátsó külön bejáratú étterem rész és egy nagyon szép kerthelyisége.
Rengeteg vendég volt abban az időben, olcsó volt,  jól főztek, jó zene volt.

nagykanizsa rózsakert szever
Egyszer egy jó ismerősömmel iszogattunk az első részben, úgy hívták, hogy Pipó Kálmán, aki a helyőrségi zenekar tagja volt, kiváló zenész.
A zongorista, úgy emlékezem akkor Gubacs, átengedte neki a helyét. Kálmán úgy játszott, hogy a vendégek tapsviharral fogadták játékát. Sajnos már ő sem él.

Visszatérve a témához, esténként a hátsó rész megtelt szórakozni vágyó emberekkel. Az is igaz, hogy járt oda egy két kanizsai vagány mint például Valentin Tibi (Zsizse) vagy pl. Benkó, akik gyakran kezdeményeztek verekedést az étteremben.
A talponálló részben a pult mögött Pestiné Irén volt. A konyhások közül most nem ugrik be több név, talán Hokkman Mária, mint tanuló és ha jól emlékezem Fliszár Jani is dolgozott a konyhán.
Az üzlet vezetője akkor Varga Laci volt, de több üzletvezető is vitte ezt a helyet. A kerthelyiség nagyon szép volt a rácsos boxokkal, futó rózsákkal. Tekepálya is ki lett alakítva, ahol Toncsi a mindenes állítgatta a bábukat. Úgy tudom, családja nem volt, a Szever udvarban húzta meg magát egy kis kamrácskában, cserében elvégzett minden munkát, megbízható volt. Kapott ételt is.
Abban az időben a kanizsai buszmegálló pont a Szever előtt volt, ezért aztán igen nagy forgalmat bonyolított le. Amikor megnősültem 1979 – ben itt volt az esküvői vacsora a hátsó részben. Aztán ez a hely is megszűnt , mint annyi más jó szórakozó hely városunkban. Ezzel a hellyel kapcsolatban ennyire emlékezem.
Egy kis megjegyzés a végére.
Egyszer éjszaka a barátaimmal meglehetősen jókedvű állapotban jöttünk ki az étteremből és a boltíves kapualjban nótázni kezdtünk. Pár pillanat alatt ott voltak a rendőrök ,szabálysértés miatt jelentettek fel minket, merthogy „zavartuk dolgozó társaink éjszakai nyugalmát” . Ez állt a büntetés indoklásában. Az összeg majdnem félhavi fizetésnek felelt meg amire megbüntettek! (Írta: Pusztafi Attila)

300 kisfröccsös KISZ gyűlés a kanizsai Véndiófában

Nagykanizsán a Csengery út és az Erdész út sarkán áll az egykori Véndiófa étterem. Régen még gyerekkoromban elégé hírhedt hely volt, lerobbant állapotban, olajjal átitatott fapadlóval. A hetvenes – nyolcvanas években a ZMSZVV (Zala Megyei Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat) üzemeltette. Két ajtón is beléphetett a vendég.

nagykanizsa véndiófa vendéglő

Az Erdész utcai bejáratnál volt egy igen régi süteményes hűtővitrin, amelyet gyakran javítottam, míg a cégnél voltam. A bejárattal szemben a járdán volt egy trafik is, ahol a dohányárun kívül mindenféle csuda dolgokat lehetett kapni. Akkor az üzlet vezetője Bicsák István volt. Úgy tudom az ő nevéhez fűződik az akkor nagyon színvonalas Vadászterem kiépítése is. Nagyon jól nézett ki, a falakon állatbőrökkel, vadászpillanatokat, jeleneteket megörökítő képekkel, zöld és barna színekkel. Nagyon finom vadételeket lehetett ott fogyasztani.

nagykanizsa véndiófa panzió

Egy időben nyitva volt az igazán hangulatos kerthelyisége is, ahol az árnyat adó diófa alatt kellemes környezetben lehetett fogyasztani. Itt is volt zene.! Ebbe az üzletbe is sokan jártak és nem csak a környékbeliek.
Ide is bejártak azok a munkások akik a környező gyárakban, üzemekben, dolgoztak. De a vasutas dolgozóknak is kedvelt helye volt. Akkoriban én üzembeállítóként dolgoztam a volt Finommechanika gyárában, kint Ligetvárosnál volt az üzem, mi is bejártunk.
Egyszer a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) gyűlést is ott tartottuk, úgy kb. háromszáz kisfröccs mellett, amit Seres Béla szolgált fel nékünk. A későbbiekben Vékási Zoli vitte az egységet, de mivel megcsappant a vendégszám, ő is leadta és a cég kiadta különböző vállalkozóknak. Ezek egyike volt a Horvátországból ide települt Dusán is, aki egy darabig üzemeltette az egységet. Itt is jó konyha volt. Megemlíteném, hogy régen tartozott hozzá egy presszó rész is külön bejárattal, amit úgy hívtak, hogy Mokka presszó. Nagyon finom fagyit árultak ott. Nem tudom hányan emlékeznek még a kis fém fagylalt kelyhekre,amiben felszolgálták a fagyit. Úgy tudom legutoljára panzióként üzemelt és a pincéjében működött egy zenés motoros klub is, aminek a megnyitóján én is ott voltam,mivel az OLD MIX Kartell játszott és fotóztam. Úgy tudom ma már zárva van. Voltam ott fotókat készítettem, amit az íráshoz szeretnék mellékelni. Ma így néz ki ez a sok időt megért étterem.
(Írta: Pusztafi Attila)

Négyzetméternyi feles volt kirakva az egykori kanizsai Lépcsősben

nagykanizsa lépcsős

A Lépcsős a Somogyi Béla utcában volt, körülbelül a mostani kis körforgalom vonalában északi irányban. Nagyon sokan látogatták , hisz akik mentek vagy jöttek munkába vagy éppen munkából a környező gyárakból betértek ebbe a kiváló konyhával rendelkező kis étterembe.
A gyárakkal kapcsolatban nem véletlenül használtam többes számot, merthogy sok üzem, gyár működött a környéken akkoriban.
Ma ezek nagyon hiányoznak a városnak.
Reggelente munkába menet beugrottak egy felesre a dolgozók, mert hiszen egy felestől még ugyanúgy tudtak munkát végezni, bármiféle probléma nélkül.
Szinte egy négyzetméter rövidital volt reggel kirakva ami el is fogyott. A munkaidő vége után hazafelé szintén betértek egy beszélgetésre egy-két sörre a kollégákkal.
Ma már ez is kevéssé működik. Úgy emlékezem , hogy Eta ott is dolgozott szakácsként
A pincérek nevei itt kimaradt az emlékezetemből, talán Hunyák Józsi neve ugrik be, aki sajnos már szintén nincs az élők sorában.
Ebben a kis étteremben nagyon jól főztek. Volt időszak, amikor zenekar is működött e helyen. Rengeteg üveggyári, szeszipari, és DKG-s  dolgozó járt ide.
Ezt az üzletet is a ZMSZVV működtette, mint annyi más éttermet , szórakozóhelyet.
Már nem emlékszem ,mikor is szűnt meg , de egy biztos ez is hiányzik a városunknak, mint annyi sok minden , ami akkor jó volt.”

(Írta: Pusztafi Attila. Fotó: Lengyák István – Pista bácsi -. A lépcsős lebontás előtt.)

Itt alul a kommenteket is érdemes elolvasni 🙂

Nagykanizsa anno: kik ők?

nagykanizsa régi fotó 1

Nem tudjuk kik ők, de nagyon aranyosak.

A Fortepanon találtunk rá két olyan fotóra, ahol egy nagyon szimpatikus párt vagy táncosokat fotóztak le az 1970-es évek közepén.

Az első fotó a volt nagykanizsai parkban, a Sugár és a Rozgonyi utca sarkán készült.

A háttérben a Béke mozi (eredetileg Városi Színház) látható.

nagykanizsa régi fotó 2

A második fotón ugyanők láthatók, de váltott a fotós, a helyszín gyakorlatilag  ugyanaz.

Ha valaki tud valamit róluk, írja meg kommentben.

Köszönjük szépen!

A kanizsai profi táncos – tánctanár, Lekszikov Csaba kommentjéből minden kiderült.

„A képet a 70 -es évek egyik Kanizsa Kupa nemzetközi táncversenyének beharangozójára készítették. A képen két B osztályos táncos látható, akik Tarczi Zoltán és Latabár Katalin (Latabár Kálmán lánya) tanítványai voltak, és ma is Nagykanizsán laknak:  Novinszki József és Varga Gáborné Edit. Ők egyébként nem együtt táncoltak, csak a fotózáskor pózoltak együtt. Az eredeti fotók nagyított változatai ma is láthatóak az Eraklin Táncklub Egyesület Ady utca 1 sz. alatti tánctermében.”

A fényképész

nagykanizsa sörgyár

(Fotó: Buzek Dénes)

Egy rég eltávozott kanizsai mesteremberről emlékeznék meg ebben az írásomban.
Buzek Dénesnek hívták, népszerű fényképész volt városunkban.




Én a nyolcvanas években ismerkedtem meg vele, lévén, hogy a Muskátli cukrászda törzsvendégei közé tartozott.
Abban az időben én is sokat jártam oda egyrészt a munkámból kifolyólag, másrészt akkori barátnőm ott dolgozott.
Dénes egy nap többször is betért a szimpla kávéjára  amiből többet is elfogyasztott.
A Sugár úton volt a műterme, így közel volt neki a „Musi”.
Abban az időben már így idősebb korban született az akkori házasságából egy kislány akit rendszeresen behozott magával. Nagyon okos kislány volt, már óvodásként ismerte a betűket és le tudta olvasni az autók rendszámait. Ha jól tudom a Csokonai iskolába járt. Dénes mindig várta a cukrászdánál levő buszmegállóban és bejöttek.

nagykanizsa régi fotó

(Fotó: Buzek Dénes)

Elkezdtünk beszélgetni, mert abban az időben filmes géppel, egy Jashica FX2- vel fotózgattam és otthon, a fürdőben berendezett laborban hívtam elő a képeimet.
Sok tanácsot kaptam tőle a labormunkával kapcsolatban és egyszer kevert nekem ki egy ragyogó pozitív hívót is.
Abban az időben az OFOTÉRT boltban mindenféle fotózáshoz szükséges anyagot meg lehetett vásárolni. Ma már csak kizárólag szemüvegekkel foglalkozik az üzlet.
Aztán múltak az évek ,sokáig nem találkoztunk és egyszer csak a halálának a híre jutott el fülembe.
Még sokáig emlegették fotózáskor a hölgyeknek adott instrukcióját ”Nyálazzuk meg az ajakocskát”.
Úgy gondolom személyében egy kiváló szakemberrel és egy érdekes emberrel lett szegényebb városunk.

(Írta: Pusztafi Attila. Fotók: Buzek Dénes – Nagykanizsa)

1 3 4 5