A nagykanizsai váruradalomban volt Anyádwaloga

Anyadwaloga történelmi magyar településnév, egy Zala megyei falut jelöl. Közelebbi helye nem ismeretes. A nevet a nagykanizsai váruradalom 1493. évi birtokösszeírásában (urbáriumában) találták – írja a Wikipédia.

 

De hol is volt Anyádwaloga?

 

A helyzet az, hogy pontosan nem tudjuk. A meglehetősen furcsa (Anyádwaloga írásmódban is fennmaradt) településnévre egy 1493-as birtokösszeírásban bukkantak a kutatók, de csak annyit sikerült kideríteniük róla, hogy valahol Zala megyében, a kanizsai uradalom területén feküdt.
A név természetesen megmozgatta a történészek fantáziáját, de sajnos konkrétumokat nem igazán tudtak kideríteni róla.

 

A neves középkortörténész Engel Pál 1987-ben egy Borsa Ivánnak, a Magyar Országos Levéltár egykori főigazgató-helyettesének a tiszteletére készített emlékkönyvbe azonban hosszú tanulmányt írt a faluról. Engel szórakoztató írása egyben saját szakmájának szánt fricska is, amely jól bemutatja, néha milyen kevés információból igyekeznek a töredékes források, itt-ott előkerülő tárgyi emlékek alapján nagy ívű következtetéseket levonni az igyekvő történészek.
A szerző a fejtegetését a helység alapításának körülményeit, illetve nevének eredetét megmagyarázó, nagyjából légből kapott, ám annál szellemesebb elmélettel zárja.

 

„Ily módon viszont állításunk, hogy a falu alapítóit 15. századi földesurai sorában kell keresnünk, valószínűségben máris sokat nyer. Még többet, ha netán az alapító személyét is meghatározhatjuk. Pedig könnyen megtaláljuk őt a Kanizsaiak Reiszig Ede által 1943-ban összeállított családfáján. A körülmény, amely nyomra vezet, a helység szokatlan neve. Kézenfekvő feltennünk, hogy a névadás körülményei is szokatlanok voltak, és ezeket a család történetében valóban fellelhetjük.

 

A Kanizsaiak a 15. században két ágra szakadtak, és a harcokban, amelyek Albert királyunk halála (1439) után az ország egységét megbontották, e két ág ellenségként került szembe. Kanizsai László özvegyét, Dorottyát a közeli rokonság indíthatta, hogy a csecsemő V. László pártját válassza. Joggal érezhette, hogy tőle, Garai Miklós nádor és Cillei Anna leányától más állásfoglalást elvárni senki nem fog.

 

Döntésének, hogy minden erejét latba vetve Erzsébet anyakirálynét és fiát támogatja, súlyt az kölcsönzött, hogy a családi vagyonnal két kiskorú fia nevében ő rendelkezett. Rokonát, Kanizsai Imrét ellenben I. Ulászló király táborában találjuk, ahova őt ifjonti lelkesedése éppúgy sodorhatta, mint köznemes familiárisainak hangulata. Kanizsa vára pedig a harcok idején, mint várnagyai kiadatlan leveléből megtudható, Imrét uralta.

 

Mi sem lehetett számára természetesebb, mint Dorottya iránti ellenséges érzületének oly formában adni hangot, hogy az a Garaiak és Cilleiek számára egyaránt sértő legyen. Az új falut, amelyet uradalmában ekkoriban telepített, nőrokonára célozva keresztelte el.”
(Forrás: BBC History)

Régi vasárnapi ebédek Nagykanizsán

Ebben az írásomban, arról az időkről emlékeznék meg, amikor a boltokban még nem árultak bontott, tisztított szárnyas húsokat. A kanizsai asszonyok a régi piacra jártak le beszerezni a hévégi ebédhez a majorságot.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)





 

Kis dróthálós ketrecekből árulták a „sáska” asszonyok a csirkét, kacsát, tyúkot, kakast. Szombat délelőttönként megszokott látvány volt a hazafelé siető kanizsai háziasszony, egyik kezében teli szatyor a másik kezében lábaiknál összefogott fejjel lefelé lógó csirkéket lóbált. Akkoriban, sokan laktak még udvari lakásokban, így a szárnyasok levágása megtisztítása nem okozott gondot.

 

Friss hús került az ünnepi asztalra. Így szerezte be többek közt anyám is, a hétvégi ebédre valót. A levágás úgy történt, ahogy most leírom. Lehet, tán a mai kor emberének a módszer brutálisnak tűnik, de akkor ez természetes dolog volt. Tehát. Térdei közé szorította a csirkét, nyakát hátrafeszítve tépkedte ki a nyakrészi tollakat. Éles késsel vágta el a csirke nyakát. A kifolyó vért egy tálban fogta fel, ebből majd kiváló reggeli készül hagymával összesütve.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Ezután egy nagy vájlingba került a pipi és forró vizet öntött rá, leforrázta. így könnyebben ki lehetett húzni a tollait. Ezt a fázist nem szerettem, mert iszonyú büdös tudott lenni a leforrázott állat. Amikor „levetkőztette”, néhányszori átmosás után felbontotta. a belsőség, a lábak,külön tálba kerültek ebből nagyon finom csirkebecsinált leves lett, lisztel be srájbolva. (Azoknak írom le, akik netán nem ismerik e szó jelentését. A zsiradékon kicsit megpirított húst lisztel beszórta, átforgatta, így a karamellizálodó liszt finom ízűvé tette a levest) Utána lett vízzel felöntve.

 

Ezek a szárnyasok még kukoricán nőttek fel, nagyon finom volt a húsuk, szinte a són kívül más fűszert nem is nagyon igényeltek. Isteni vasárnapi ebédek készültek, vagy rántva, vagy tejfölös csirke formában. Az előzőhöz köretként zsírban áttört, átforgatott főtt burgonya volt, míg az utóbbihoz, nokedli dukált. Ezeken az ebédeken minden családtag ott volt.

 

(Nagykanizsa 1971-ben)

 

Ha el is mentem valahová délelőtt délre haza kellett érni, ez szabály volt. Hát így készültek a vasárnapi ebédek és annak előkészületei városunkban anno. Érdekességképpen elmondanám, hogy akkoriban nagyon rossz volt az ellátás (hatvanas évek).

 

Reggel a háziasszonyok városunkban, a Csengery utcai hentesüzlet előtt már fél hatkor sorban álltak az Argentínából behozott fagyasztott marhahúsra várva. Még kiegészítésül annyit tennék hozzá szentmiklósi (ma Miklósfa) asszonyok hordták a házakhoz a friss tejet, tejfölt, túrót. Hozták az apró, de jó ízű Mosáncki almát.
Ezen kívül szőlőlevélen a füstölt csúcsos túrót.

(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa. Fotók: Fortepan)

A kanizsai Gazdag Géza emlékére

A nyolcvanas évek elején ismertem meg személyesen. Régi kanizsaiként tudtam róla ki is ő és, hogy húsüzeme van, no meg pecsenyesütője, de személyesen nem ismertem addig. Egy napon Takács Feri kollégám szólt, elmennék e vele villanyt szerelni Géza bácsi Rozgonyi utcában található kis húsüzemébe.

– Persze Feri menjünk. Válaszoltam. Délután el is indultunk, Géza bácsi már a kapuban fogadott bennünket. –Sziasztok. Téged még nem ismerlek fiam.

 

Bemutatkoztunk egymásnak. –Mielőtt nekiálltok a munkának, gyertek föl a lakásba készítettem egy kis harapnivalót. No, ez a kis harapnivaló terülj, terülj asztalkám volt. Tudtam, hogy finom áruja van, de ennyit, amit kirakott az asztalra álmomban sem gondoltam.

 

A friss töpörtyű, kolbászon át a disznósajttól kezdve minden finomság ott volt. Az asztal közepén pintes üvegben bor, szódás ballon az asztal mellett. Hát mi Ferivel derekasan nekiláttunk. Géza bácsi meg is jegyezte.

 

– Öröm látni fiaim, ahogyan esztek. Hát Géza bátyám ilyen finomságokhoz nem minden nap jut hozzá az ember.

-Örülök, hogy ízlik. Meg is ittunk rá jó néhány fröccsöt. Az öreg is velünk tartott. Még viccelődött is velem. – Tudod, fiam mit irigylek tőled?

–Nem Géza bácsi mondja. – Hát a rugót onnan. Mutatott a nadrágom eleje felé.

Jót nevettünk. Elmesélte, hogyan telepítették ki a Rákosiék, és hogyan kezdett mindent elölről, miután hazakerült az internáló táborból. Talpon maradtam fiaim, és mára elértem azt, amit itt láttok. Elég volt fiaim? Kérdezte. Hát persze nagyon köszönjük, akkor nekilátnánk a munkának. Ferihez fordult.

 

Tudod hol a kulcs, ha végeztetek gyertek fel, elrendezzük. Úgy nyolc körül végeztünk, felmentünk Géza bácsi kifizette a munkát, még borravalót is adott. Megittunk vele egypár fröccsöt, jó éjszakát kívánva el búcsúztunk tőle.

 

Akkor egyedül élt, később volt egy élettársa, akivel hossz ideig élt együtt. Még sok munkát elvégeztünk neki, itt a városban is, és a Györökön levő villájában is. Mindig becsületesen kifizetett minket. Rendes ember volt, és jó üzletember, jó hentes szakember.

Isten nyugosztaljon Géza bácsi.
(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Ha elmennék egyszer Kanizsára

Nagykanizsa múltját és saját emlékeit idézte fel Horváth Tibor olvasónk a KanizsaPress Facebook oldalunkra írt írt látogatói bejegyzésében.
Érdemes elolvasni, nagyon szép!

 

„Komár” után eldönteném, melyik lehajtón szálljak ki az M7-ről. Onnan, már tudnám.
Először, az Ady úti régi kollégiumunkat nézném meg, ha az egyház szolgái beengednének. Ahol négy felejthetetlen évet töltöttem. Ahol benyomtuk a krumplistésztát akkor is, ha Doma néni átlépett a kondér fölött. Meghallgatnám, áthallik-e még a harangszó a betegszobába.

 

(A szerző Horváth Tibor profilképe a Facebookon

 

Aztán a Zsigmondy-t keresném föl, aminek akkoriban „OLAJIPARI” volt a neve. És a Zeneiskola „kistermét”, ahol a negyedik évet végigvidámkodtuk (helyszűke miatt lettünk kihelyezettek). Számát sem tudom a lyukas óráknak, mégis 4,3 lett az érettségi átlagunk! Egy valaki mindig pontosan érkezett az órákra: drága Kiss Gizella!
Elmennék a régi vasút-pálya felé (gondolom, csak az emléke van már), ahol óriási meccseket játszottunk a fekete salakon. (Egyedül Silló Elemér maradt közülünk felismerhetően tiszta.)

 

(Édességbolt régen Nagykanizsán)

 

Hogy nézhet ki ma, a Romlottvár, a Potyli-part, ahol a szörnyű illatú Harmónia cigiket füstöltük? Meg a sétakert… Onnan, átmennék a temetőbe… Istenem! Hány sírt kellene meglátogatnom… Az Eötvös tér: Vécsi néni mutatta meg, hol van elásva a Trianon-emlékmű.

 

A Muskátli, a Rózsakert, a Csengery-borozó… és a nyikorgó-székes (Postás?) mozi, az utca végén… A padok, a Sugár úti Moziparkban. (Van-e még oldalpáholy?) Ülnék egy fél órát a Szabadság – ma Erzsébet – tér kőpadjain (ha még van ilyen) megnézném a volt Igazságügyi Palotát. (Minden évben letakarta valaki a felirat „I”.betűjét.) Itt volt a buszmegálló. „Autóbusz indul a négyes kocsiállásból, Palin, Korpavár, Zalaszentbalázs, Hahót, Bak, Zalaegerszegre…” A kettesből pedig Sormás, Becsehely, Borsfa, Bánokszentgyörgyre…

 

(Az Inkey kápolna. Fotó: Vincze Lajos)

 

A régi bányász pálya! Ahol a törzsszurkolók minden vesztes meccs után sírva emlékeztek a legendás csatársorra: Héjja-Lyka-Fekete… A Gépgyár nehézgép szerelő csarnoka, ahol Feyler és Váradi mesterek zsíros kenyerét ettem!

 

Elmennék a „Récsei” út felé. Megnézném, maradt-e valami a volt orosz laktanyából, ahol utáltam katona lenni! És tényleg szép lett az Inkey-kápolna? Hatalmasakat beszélgetnék Lakatos Petivel, Gyenese Tyutyuval, Megyery Misivel – és még vagy húsz nevet sorolhatnék… Megnézném a padot, ahol az érettségi szünetben Tóber Ernő – rokoni alapon – segített matekból.
Soha sem felejtettem el: – Ha azt meg tudod fogalmazni, hogy mit nem értesz, már félúton vagyunk a megoldás felé…
Emlékeket idéznénk Uzsokiéknál Marika húgommal és Lacival. Meg Schmidt Marival… Aztán tennék egy körutat, a Borsfa – Bánokszentgyörgy – Söjtör – Vasvölgy – Hahót – Gelse útvonalon.

 

(A nagykanizsai várkapu. Fotó: Kisházy Gergely)

 

Aztán pedig rájönnék, egy hét sem lenne elég, hogy mindent végigjárjak… Egy másik hét pedig, hogy találkozzak régi meg új barátaimmal…
Ha elmennék egyszer Kanizsára…

12,20 volt egy rántott sertés piriburival a kanizsai Béke Étteremben

Városunkban a Fő utca északi oldalán levő épületben, a Sugár utca sarkától lefelé tán két házzal működött egy étterem.
Béke Étteremnek hívták. Két részből állt, volt egy felső része ami, az udvar felől külön bejáraton át volt megközelíthető. A közétkeztetés ebben a részben zajlott ebédidőben.

Az alsó részben pedig az étlap szerinti kiszolgálás zajlott és a söntés rész is ott volt, a boltíves fa kármentővel. Abban az időben én is a működtető Zala Megyei Szálloda, és Vendéglátó Vállalatnál (ZMSZVV) dolgoztam, mint hűtőgépszerelő-karbantartó.

Ez okból kifolyólag sokat jártam oda és esténként a barátaimmal is betértünk, néhány sörre. Sok érdekes ember dolgozott ott abban az időben, pincérek, konyhások, és a csapos hölgyek a söntés részben.

 

(A Béke Étterem személyzete. A fotó forrása ITT)

 

Egy, már akkor javakorabeli pincér arca van előttem, aki mindig udvarias volt a vendéggel, Kutasi Feri bácsi arca.

Kistermetű mozgékony ember volt, füle mögött az elmaradhatatlan ceruzával, amit a számla írásához használt. Sok névre emlékezem még, de az írás terjedelme miatt most mellőzöm azt, hogy mindenkiről írjak, hiszen sokan dolgoztak ott pincérek és konyhások, vezetők.

 

Az idő tájt még WC-s néniket is alkalmaztak, akik ott ültek a WC bejáratánál, és szigorúan elkérték a használati díjat. Most egy pincért említenék meg, aki délben a menüt (Csumi) hordta fel a felső részbe, ami nem volt annyira egyszerű dolog, lévén, hogy a konyhából három lépcsőn kellett felvinni az étellel teli tányérokat.

 

Béla a felszolgáló volt, hogy egyszerre tizenöt tányért felvitt és a vendég elé rakta. Akkoriban, két háromszáz adag menü is elfogyott ebédidőben.

Jól főztek, kiváló szakácsok dolgoztak a konyhán, sokan jártak oda előfizetéses menüre és éthordókban is sokan vittek ebédet. Az első rész jól nézett ki a boltívekkel és a cuppantott mennyezettel. kellemes hely volt. A hátsó részben, a menüztetésen kívül az élet igazából este kezdődött, el, sokan jártak oda szórakozni.

 

(A nagykanizsai Béke Étterem 1966. március 15-i étlapja)

 

Az étteremmel kapcsolatban el kell, hogy meséljek egy történetet, ami velem esett meg, nem vagyok rá büszke, de, de ez is én voltam.  Az történt, hogy a Hamburger Jenő utcában levő karbantartó műhelyben voltam, amikor a kanizsai sörgyárból telefonált a TMK-ból egy ismerősöm, hogy – Gyere, be most megkóstolhatod a frissen fejtett, kiváló kanizsai barna sört, a Paracelsust.

 

Hát én fel, is raktam a biciklire a szerszámos táskát és a kormányra a hűtőközeget tartalmazó palackot, és elindultam a sörgyár felé. Hát a műhelybe, hozták is mindjárt a másfél literes üvegben a kiváló, erős barna sört (22 fokos volt).

 

Elkezdtünk iszogatni, egypár üveggel legurítottunk. Elindultam visszafelé, úgy az út felénél éreztem, hogy baj van, bizony elért a „baj” le kellett, hogy szálljak és toltam a biciklit, meglehetősen kanyarogva, ahogy illik. No, beértem a műhelybe ahol várt egy üzenet, hogy a Béke étteremben elromlott a hűtő.  Hát én le is mentem, de egy nagy bökkenő volt nem a rossz hűtőt javítottam meg, mert másnap újra bejelentették, és amikor odaértem akkor ért a meglepetés, hogy bizony előző nap nem azt a hűtőt javítottam, meg ami valójában rossz volt!

 

Aztán később ez már a nyolcvanas évek, ez az étterem is kiürült, nem volt már vendég és rövidesen bezárták.
(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Tragédiával végződött az első kanizsai autós ámokfutás

1885-ben a marburgi idősebb Franz Lajos megvásárolta a Vár úti gőzmalmot, amellyel azután 1892-től villamos árammal látta el a Nagykanizsát.
Fiai közül hárman ide is költöztek, a Csengery út 9. szám alatti házukba.
A városban az első személygépkocsit ifjabb Franz Lajos birtokolta 1905-től.
A visszaemlékezések szerint nagy, ormótlan, megjelenésében fiákerre emlékeztető szerkezet volt.

 

A városi sajtó gyakran cikkezett a botrányosan nagy sebességről (még a 40 km/h értéket is elérte), amellyel a kocsi közlekedett.

Franz sofőrje rövid idő alatt kétszer is gázolt. Egyik balesetének következménye egy hölgy halála lett.
„A város közbiztonságának réme” (a helyi laptól kapta e minősítést) 1906-ban már Budapesten dolgozott, másik munkahelyen, másik autóval. Ott egy kisfiút gázolt halálra.

A kocsiról nem maradt felvétel, de a mellékelt rajz (1908-ban készült Kanizsán) akár ezt az autót is ábrázolhatja.
A másik két fiú is vonzódhatott gépjárművekhez, mert az ugyancsak ekkoriban készített fotón ők feszítenek a város első oldalkocsis motorkerékpárján.
A Franzék udvarán készült képen harmadikként a kereskedőt láthatjuk.
(Forrás: Kanizsa – vár vissza – Facebook)

Régi Május elsejék Kanizsán

Igazi népünnepély volt Május elseje, a dolgozók ünnepe országszerte, így Nagykanizsán is. Bár kötelező volt a felvonulás, de nem vették túl komolyan az emberek. Egyszer nekem is a kezembe nyomtak egy Lenin képet, amit aztán a főúton való végighaladás után rögtön le is tettem egy kapualjba és leléptem.

(Május elsejei felvonulás Nagykanizsán. Fotó: Vízvári József)

Színes léggömbök, zászlóerdő, transzparensek az élen vonulóknál feliratokkal, például ilyenekkel, hogy „Előre a negyedik öt éves tervért” .
Tíz méterenként munkásőrök az út mentén kifeszített kötél kordon. Így festett a kép.

A vállalatok feldíszített, leengedett oldalfalú teherautókkal vonultak, rajt éneklő dolgozók és az a termék, amit az adott vállalat gyártott. A hangosbemondó érces hangon üdvözölte az épp akkor haladó vállalat dolgozóit, vezetőit, méltatva a szocialista munkaversenyben, és a brigádmozgalomban elért eredményeit. Ilyenkor kitüntették a vállalatok vezetőit és sokat a dolgozók közül is. Mindezt tették a szakszervezet ajánlásával.

(Nagykanizsán anno a Rozgonyisok is vonultak)

Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni amit most írok, de akkor megbecsülték az értéket termelő, dolgozó embert nem úgy, mint most. A felvonulás végeztével az emberek az ebéd elfogyasztása után elmentek a Majálisra.
Annak idején városunkban Nagykanizsán ez a városhoz közeli Csónakázó tónál volt, ahová ingyen buszok vitték ki a dolgozókat.

A város éttermei ilyenkor kitelepültek, ehhez a sátrakat a munkásőrség és a honvédség biztosította. A dolgozók jegyet kaptak, amit virslire, debrecenire, sörre lehetett beváltani Volt, hogy csak egy sátor ezer liter sört eladott.

(Május elsejei felvonulás Kanizsán. Vonul a Finommechanika. Fotó: Pusztafi Attila)

Ilyenkor én is kint voltam ügyeletben, ha elromlott egy hűtő, akkor megjavítottam. Elmondhatom, hogy az emberek vidáman, felszabadultan töltötték el ezt a jeles napot. A vendéglátás ilyenkor óriási forgalmat bonyolított le. Volt úgy, hogy a Muskátli Cukrászda ezen a napon, csak fagylaltból százezer forintot csinált, pedig ez akkor nagy pénz volt.

(Május 1-i felvonulás a mostani Fő úton)

Az embereknek nem volt magas a fizetése, de mégis el tudtak menni családostól étterembe, presszóba. A Csótónál késő estig forogtak a ringisek, a sátrakból a gyerekeknek műanyag játékokat árultak, és szólt a zene. Vidám emberek hada ünnepelte a munka ünnepét.

Városunk ma már nem ott tartja meg a rendezvényt ” a munka ünnepét”.  Azért használok idézőjelet, mert mára városunkban – összeszámoltam – tizennégy üzem, gyár szűnt meg vagy átalakult elvéve ezzel a dolgozók megélhetését.

Ezért ma már május elseje, már nem az az ünnep, mint ami régen volt.
(Írta: Pusztafi Attila)
Ilyen volt egy május 1-i felvonulás Nagykanizsán 1975-ben.

Elkészült az egykori kanizsai várat bemutató grafikai rekonstrukció

Elkészült a már több mint 300 éve elpusztított egykori kanizsai vár és várkastély három korszakát bemutató, háromdimenziós grafikai rekonstrukció, amelyet pénteken mutattak be Nagykanizsán sajtótájékoztatón.
A lehető legpontosabb történelmi hűséggel megalkotott digitális rekonstrukció a város tulajdonában lévő Netta-Pannonia Környezetvédelmi Kft. megrendelésére készült – mondta Horváth Balázs, a társaság ügyvezetője, emlékeztetve, hogy a cég jelenlegi telephelye az egykori építmény területén fekszik, két éve a város múzeumával közösen egy önálló vártörténeti bemutatóhelyet is kialakítottak itt.

Balogh András, a Pazirik Kft. ügyvezetője elmondta: cégük mintegy 70 történelmi épület – köztük 20 vár – grafikai megjelenítését valósította meg eddig. Kiemelte: a rendelkezésre álló dokumentumok, képek alapján a 900 négyzetméter alapterületű várkastély 1380-as és 1440-es állapotát, valamint a később köré épült, nagyjából 900-szor 600 méteres területet elfoglaló vár 1600-as képét adja vissza a munkájuk. A hozzávetőlegesen 1500 munkaórát igénylő grafikai ábrázolásokat hosszú évtizedek régészeti, kutatói, történelmi munkáira alapozták.

Kelenik József, az egri Dobó István Vármúzeum igazgatóhelyettese, a kanizsai várral 1988 óta foglalkozó szakértő rámutatott: a ma már nem létező kanizsai erődről mintegy 200 oldalnyi írásos dokumentum maradt fent, de a korábbi régészeti kutatásokat és a korabeli ábrázolásokat is felhasználták, hogy a lehető legpontosabban tudják megmutatni, milyen is lehetett egykor az építmény.

Egyedül a várkastély épült kőből és téglából, az öt bástyájú várfal építéséhez azonban csak földet és fát használtak, ezért is tűnhetett el viszonylag gyorsan a nyoma. A kisebb épületeket, a térképeken, rajzokon jelölt kutat vagy a vár bejáratát sok esetben csak úgy tudták megjeleníteni, hogy a máig fennmaradt hasonló építmények részleteit vették alapul – említette a kutató.

Cseresnyés Péter, a Nemzetgazdasági Minisztérium munkaerőpiacért és képzésért felelős államtitkára, Nagykanizsa országgyűlési képviselője nagyszabású tervek első lépéseként beszélt a most elkészült digitális rekonstrukcióról, hozzátéve, hogy a várost vonzó idegenforgalmi célponttá tehetné, ha újjáépülne a várkastély. Felidézte, hogy régi terve ez a városnak, „kézzel foghatóvá tenni” a történelmet, Kanizsa várát és mítoszát, amelyhez olyan személyiségek kapcsolódnak, mint Kanizsai Dorottya, a mohácsi vész egyik hőse vagy Thury György, Kanizsa egykori várkapitánya.

A város napjára időzített bemutató kapcsán Dénes Sándor polgármester arról beszélt, hogy 1245-ben, IV. Béla adománylevelében tűnt fel először Kanizsa neve, ezt ünneplik ezekben a napokban a városban. Az egykori várat ugyan az 1700-as évek elején elpusztították, de Nagykanizsán jó néhány olyan épület áll még ma is, amelynek kövei az egykori várból származnak.

Horváth Balázs az MTI kérdésére elmondta: a digitális rekonstrukciót várhatóan a jövő héten tárják a nagyközönség elő a www.kanizsavar.hu oldalon. A tervek szerint háromdimenziós nyomtatással makett is készül, illetve a továbbiakban animációra, valamint virtuális várlátogatásra is szeretnék alkalmassá tenni a grafikai munkát. MTI

A Pollák-ház freskói

A nagykanizsai Deák tér északi oldalán található a Ludwig Schöne bécsi építész tervezte eklektikus stílusú egykori Pollák-ház. 

Az épület külsőségében többször is megújult, több színre is átfestették és jelenleg így néz ki.

A Pollák ház nagyon egyedi kivitelezésű festett díszes freskóit, falait érdemes megnézni mert kis városunkban ritkaságnak számít.

Az épület rövid története:

A Deák tér 10. szám alatti földszintes épületet Theodorovicz György városi tanácsos építette, majd 1889-től Kohn Lipót lisztkereskedő tulajdona volt.

Tőle vette meg Pollák József, aki az épületet lebontatta és Ludwig Schöne bécsi építész tervei alapján készíttette el az eklektikus stílusú palotát.

Az 1896-ban felépült Pollák-ház erkélye felett az ablakok között egy kariatidát formázott meg az alkotó. Felette egy címerre hasonlatos forma van kialakítva, melynek közepén építtető PJ monogramja olvasható.

A harmonikus térhatású, Kanizsa belvárosát, a Fő utat meghatározó épület belsejéről Varga Györgytől kaptunk fotókat. Köszönjük szépen!

Vándorkiállítás mutatja be a Batthyány-uradalmakat Nagykanizsán

A tavaly Körmenden, majd Siklóson szerepelt, a Batthyány-család uradalmait bemutató vándorkiállítás helyi múzeumi kincsekkel kibővített tárlata nyílt meg kedd este Nagykanizsán, a Thúry György Múzeumban.

(Batthyány Lajos miniszterelnök Barabás Miklós festményén. Fotó: Wikipédia)

A Dunántúl számos településén, valamint a mai Ausztria és Szlovénia területén összesen tizenegy uradalmat és a köréjük szerveződő településeket birtokló Batthyányakról Balogh László, a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium igazgatója felidézte: 1452-től 1966-ig 30-35 jeles személyiséget adott a hazának a főnemesi család.
Bár „nem szerették” őket a kanizsaiak, hiszen adót kellett nekik fizetni, mégis számosan közülük mecénásként, iskolaalapítóként, templomépítőként, illetve Magyarország vezető politikusaiként „a nemzet ügyeiért is komoly áldozatokat hoztak”. Utalt például a szegények orvosaként boldoggá avatott Batthyány-Strattmann Lászlóra, illetve Batthyány Lajosra, aki 252 évvel ezelőtt a róla elnevezett kanizsai gimnáziumot, Vas, Zala és Somogy vármegye első középiskolájaként megalapította.

Koltai András, a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának igazgatója egyebek mellett azt fejtegette, hogy a család hercegekből, grófokból állt, de birtokaik soha nem voltak csupán egyetlen kézben. A kezdetben a Dunántúl középső részén birtokokkal rendelkező Batthyányak a török miatt először a nyugati országrészekben gyarapították vagyonukat, majd később a Dunántúl déli területein. Nevük házasság és öröklés révén egészült ki a Strattmann-család nevével.

Az igazgató hozzátette: a középkorban az ország váruradalmakból állt, amelyekhez nagyon sok falu és jobbágy tartozott. Az uradalom birtokosa azonban nemcsak adót szedett, de gondoskodott is a jobbágyairól, a felszabadított parasztokból sereget szervezett, amely az országot is védte. Mindemellett kulturális értékeket is közvetített, hiszen például neves építészeket, művészeket bízott meg a templomépítésekkel.

A vándorkiállítás előzményei kapcsán Móricz Péter, a körmendi Batthyány-Strattmann László múzeum igazgatója azt mondta: tavaly volt a 300. évfordulója annak, hogy a Batthyányak Körmendre helyezték uradalmaik központját. Ennek kapcsán először ott nyílt meg a magyar- és németnyelvű tárlat, ami februárban Siklóson volt látható, majd Nagykanizsáról Németújvárra (Güssing) megy tovább.

A kastélyok, várak, templomok képeit, a birtokok működéséhez szükséges számos eredeti dokumentumot, térképeket és tervrajzokat is felvonultató tárlat Nagykanizsán a kiállításnak helyet adó Thúry György Múzeum relikviáival is kiegészült, egyebek közt két nagyméretű eredeti címerrel. MTI

1 2 3 4 5