Megy a…. levél, megy a…. levél, Kanizsára (Szegedről)

Tudom, már több mint két hónapja múlt, hogy a Város Napját ünnepeltétek. Akkor kellett volna, valamiféle köszöntőt írnom. De látom, azóta is pörögnek az események… Meg hát, ebben a korban, a hónapok már gyorsabban váltanak, s az ember nem mindig a dátumra, inkább a valami okból előbukkanó emlékekre, s a kiváltott érzelmekre reagál. Ezért írok csak most.
Időnként (na, jó: hetente legalább) rákattanok a Kanizsa-oldalra. Folyamatosan olvasgatom posztjaitokat, kommentjeiteket is… (De „szép magyar” szavak… Meixner tanár úr, csak annyit mondana: – Nofene!) Egy kicsit látom, „mi van otthon”. Csak másképpen, mint Ti.

(Fotó: Horváth Tibor és unokája)





– Nektek: Nagykanizsa Megyei Jogú Város. Szépségeivel, apró bosszúságaival, élhető mindennapjaival. Nekem, „csak” KANIZSA. De nagybetűkkel.

– Nektek valóság, nekem emlékek sokasága.

– Ami Nektek talán csak egy maihoz hasonló, sima nyári délután, az nekem dumás láblógatás, a Mozikertben…

– Sétáltok, vagy éppen siettek valahova, az új térburkolatokon. Én, a Bazár-udvar régi köveire, tégláira gondolok. Meg a szeszpalackozó pincéjéből kipárolgó bódító illatokra, amit szívtunk, miközben lestük a „KERIS” lányokat…

– Gyönyörködtök az Erzsébet tér díszeiben. Én, az „Iván” nélküli obeliszket nézem, a két betonkerekes 75 mm-es ágyúval. Apámat, húgaimat, és az ismerősöket keresem, a (régvolt) buszmegállóban…

– Nektek, a volt Ferences-kolostor, egy mi lesz vele(?) – épületegyüttes. Nekem, négy felejthetetlen kollégiumi év.
– Válogattok, a piaccsarnokban: zöldség, hús déligyümölcs… Én, a sáska kofákat látom… A palini cseresznyét… És eszem a bagolai hajdinás hurkát, a flaszterbe ragadt kopott lécasztal mellett…

(A kanizsai központi buszpályaudvar anno)

– Shoppingoltok a plázában ( Ismét csak „nofene!”)… Én meg veszek húsz deka típus-nápolyit, a kis Piller Judit anyukájának, édességboltjában, a Sugár út sarkán.

– Ti nem találtok parkolóhelyet a Csengeryn, én meg besurranok a borozóba, egy stikli fél kommersz-rumos kismálnára… (Betétes málna…)

– Nektek kávé, süti (meg egy kis pletyi) a Muskátli teraszán… Én, megkérdezem: Van még puncs, csoki, meg Nevető Laci-féle „vanédlijás”a „Muskétában”…?

– Nektek a Csótó, száz csoda. Nekem a Potyli-part kettővel több… A sétakert, meg hárommal…

– Ti – talán már megszokásból – végigsuhantok a Sugár úton. Én megállok a Királyi-sarkon. Átmászok, a régi „OLAJIPARIT” és „VEGYIPARIT” rejtő vaskapun. Bemegyek, az ezer-emlékű épületekbe. Kézcsókot köszönök drága Kiss Gizellának, és „dobok” párat Kollmann tanár úrral. Ja, és átlesek a kisajtón, a gimi-udvarra…
Folytathatnám oldalakon keresztül. De úgyis értitek!

Veszek néha, egy-egy sört. Százfélét választhatok. Van persze, kedvencem is. De ha meglátok a puccos címkék között egy „Kanizsai”-t, nem tudom otthagyni. Azt mondom, hogy csak az utánozhatatlan íze miatt. Pedig nem is… Tudom, ezt is értitek…
Mindannyiunknak szép ez (az) a város – valamiért/valahogyan/valahonnan. Nektek így, nekem „úgy”…

– Nektek, Nagykanizsa Megyei Jogú Város. Nekem „csak” KANIZSA – de, nagybetűkkel.

– Nektek valóság, nekem emlékek sokasága. Ti, élitek, építitek. Én őrzöm az emlékeimben.
Az idővel az („Ő”) is, és ezek is szépülnek.
Így van ez jól, drága Barátim.
Hát, Isten áldjon Benneteket! – írta Horváth Tibor olvasónk.

Hazahúzó – Nagykanizsa

Május 15-én került fel a YouTube-ra az Echo TV Nagykanizsával foglalkozó riportja.

Ebben Tarnóczky Attila helytörténész szólal meg, aki régóta kutatja a város történetét.

A riportból például kiderül, hogy a városban és környezetében mintegy 120 márványtábla tájékoztatja az olvasót, hogy milyen épületet lát.

A táblák nem feltétlenül az építészeti értékeket próbálják közölni, hanem Kanizsa történetének egy-egy szeletkéjét mutatják be.

A táblákat magánszemélyek, cégek, intézmények állíttatták.

Az is kiderült, hogy Nagykanizsán az 1860-as évektől két helyi újság létezett, hetilap, sőt napilap is volt.

Következzen a kanizsai Hazahúzó.

Szélkakas Kanizsán

Egy kis érdekességet fotózott le a napokban Nagykanizsán Kis-Bankné Kondákor Marianna.

Mint kiderült, ez a Sugár út 30-as számú ház kis tornyának a teteje.
A házat 1908-ban építették.
A tetején látható szélkakas is az építés dátumára emlékeztet.
Első tulajdonosa Knausz László volt, aki 1935-ben, hatvannyolc évesen halt meg.

Knausz a Dél-zalai Takarékpénztár Rt. könyvelőjeként dolgozott a városban.
Az épület az Arany János utca 2012-es meghosszabbítása óta lett sarokház.

50 éves a kanizsai Úttörőház – Az egykori igazgatónő emlékei

Kedves Kanizsaiak!

1968. áprilisában egy gyönyörű, új épületben, a Zrínyi utcában megnyitott az ország egyik legmodernebb úttörőháza. Elsősorban a gyerekek, de a pedagógusok és a szülők is nagyon örültek az új gyermekintézménynek.
Azok, akik itt dolgoztak, akik működtették a házat, mind elkötelezett pedagógusok és civilek voltak. Egymás után szerveződtek a különböző szakkörök, klubok.
A város lakói közül – akik ma még élnek – kevés olyan 60-90 éves ember van, aki valamilyen módon nem került volna kapcsolatba ezzel a házzal. Ha most félretesszük a 70-es éveknek azt az időszakát, amikor az úttörőház a már nem működő, illetve a még nem működő épülő, új városi művelődési ház szerepét is betöltötte, s csak a gyermekprogramokra koncentrálunk – akkor emlékeinkben valami csodálatos évek tűnnek elő.

(Az egykori nagykanizsai úttörőház egy felvarrón)

Nem politika „sasfészek” alakult ki abban a házban. Olyan szakkörök, amelyek országosan is különlegesek voltak, például go-kart, kerámia (égető kemencével), csillagász, volt itt haditechnikai park, nagyszerű tánccsoport, de az igazi hírét-nevét a háznak a Fabik Kupa Vívóverseny alapozta meg. A 70-es évek közepén, végén szinte valamennyi olimpiai és világbajnok megfordult Nagykanizsán.
Ez nemcsak a vívósport sikere volt, hanem a városé is. Persze azok a gyerekek, akik csak a „hétköznapi” szakköri tevékenységbe akartak bekapcsolódni, azok is megtalálták a helyüket : rádiós,- kézimunka,-repülő,- és hajómodellező szakkörben töltötték el a szabadidejüket.

(Az úttörőházból lett a Pannon Egyetem kanizsai kampusza)

Az országból gyakran jöttek ide – Esztergomtól Gyuláig- , hogy ellessék a „kanizsai példát”. Pedig nem volt itt semmi különlegesség, csak gyermekszeretet, csak kreativitás. A városi tanács odafigyelt az úttörőház tevékenységére, a lehetőségekhez mérten mindig biztosította az anyagi fedezetet.

Jómagam elég idős vagyok, s eléggé közéleti ember, hogy mindig meghallhassam a véleményeket. Az elmúlt 50 évben soha, de soha nem hallottam egyetlen becsmérlő szót, egyetlen lesajnálást, egyetlen „politikai pofont” nem kaptam az úttörőházi munkám miatt. Csak dicséretet, szeretetteljes visszaigazolást.

A rendszerváltozás elsöpörte az úttörőházat. Kár volt érte! Viszont minden jóérzésű városlakót megnyugtathat az a tény, hogy a házból — mint sok más városban — nem lett raktárépület, pláza, hanem igazi oktatási intézménnyé vált. A Pannon Egyetem jó gazdája nemcsak az épületnek, de a szellemét sem taposta sárba.

Büki Pálné
igazgató 1970-75.

1971-es kanizsai fotót színezett ki

Szeretnék egy képet megosztani melyet talán szívesen fogadnak az idősebb korosztályhoz tartozó kanizsaiak is.
A képről röviden annyit kell tudni, hogy 1971-ben készült utcajelenetet ábrázol, mely talán önmagában nem is annyira érdekes.
Megpróbáltam kiszínezni a mai technika segítségével digitálisan. Három este foglalkoztam vele anno 2016-ban.
Mintha életre kelt volna – írta Sityu Vékási István olvasónk.
És tényleg megszépült az 1961-es Zrínyi utcai jelenet 🙂

Halálos áldozatokat követelt a választás Nagykanizsán

1848. június 15-én Nagykanizsán

az Ady utca 17. [Kapronczai utcza 1707] szám alatti ház lakói és az ide vetődők a telek déli felén húzódó téglakerítés tetejéről láthatták, mi történik odaát, az Alsótemplomot övező bástya mögött, a „cinteremben” [1738].
Kíváncsiságukra volt alapos okuk. A templomkertben zajlott az első népképviseleti alapon tartott országgyűlési választás a választókerület polgárai számára.

Általános választójogról ekkoriban még nincs szó, de a választásra jogosultak köre érdemben bővült. A voksolás folyamata mindenhol reggel kezdődött. A szavazás nyílt volt: a támogató nevét feljegyezték a jelölt listájára.
Kanizsán hárman indultak. Gyorsan kiderült, hogy Chernel Ignác hívei kevesen vannak. A kanizsai uradalom ügyészét pártolók a továbbiak szemlélői lettek, illetve hazaindultak.
Babochay János (korábbi városbíró) és Bója Gergely (a helyi tanítóképző [1699] tanára) szavazói között viszont nőtt a feszültség. Csapra ütött hordóból osztották a bort, aki nem kapott, a közeli sörházban (Ady utca 29.) gondoskodhatott magáról.

Az ordítozás idővel tettlegességgé fajult. A templomkert bástyájából kibontott téglákkal kezdték dobálni egymást a szavazni egyre kevésbé vágyók. Bója tábora lassanként kiszorította Babochay támogatóit. Közülük a hazatérést nem kevesen fegyverkezésre használták fel. Visszajövetelük után példájukat egyre többen követték, mások a környéken kerestek és találtak használhatónak ígérkező holmit.

Valaki félreverette a Felsőtemplom „lármaharangját”. A harcra készek száma így tovább nőtt a közeli földekről indulókkal.
Most már igazi csata folyt. A későbbi vallomásokban öles durungok, kapák, botok, fokosok, kalapácsok, balták, deszkák, sátorfák említődtek, de lovas szán rakoncája, csiga hajtórúdja, „magyarópálca”, csákány, puska is előkerült fegyverként.
Az összetűzők között már a nők is megjelentek. Jobbára kövek hordásával a muníciót biztosították, de akadtak köztük lécekkel vitézkedők.
A közeli utcák harctérré váltak. Sőt! A menekülő vidékiek üldözése, bántalmazása még a városkörnyéki réteken, legelőkön, szántókon is folyt.

A választási bizottság elnökének azonnali jelentéséből:
„ A legnagyobb életveszély s a legborzasztóbb zavargás szakasztotta ma félben az itteni képviselőválasztást délután két fertály kettőre*… az utcákon keresztül folytatták a verekedést, most éppen egyes lövések is hallatszanak, temérdek sebes van, még holtnak egynek sem hallottam hírét… egyébaránt pedig hivatalosan fölszóllítom Önt, hogy ezen zavargásnak lecsillapítására a város kebelében nyomban mérséklett katonai erőt ide rendelni ne terheltessen…”

Másnap:
„Ekkor a csata már véres volt, a választás színhelye nem szabad polgárok gyülekezete, hanem egy szánt vérengzők csata helye volt, a szavazatszedő választmány életét mentendő kőzápor közt eltávozott.”

E napon a kért katonaság megérkezett a városba.
Lassanként tisztázódtak a történtek súlyos következményei is. Volt halott, három is. A több tucat sérült az akkori apró kórházban (az „Ispitában” [33]) és a magánházakban várta felépülését.
A választást meg kellett ismételni.
Június 27-én Bója Gergely lett a kanizsai választókerület első országgyűlési képviselője.

A képeken az Ady utca 17. számú épület és Bója Gergely.

(Tarnóczky Attila – Kanizsa – vár vissza)

10 fotó a régi kanizsai kosaras piacról

Ritka régi fotókhoz jutottunk hozzá, amelyek a régi nagykanizsai kosaras piacról készültek.

A régi piac a posta nyugati oldala és a mostani Célpont Áruház (most már kínai) közti területen volt.

Még iskolás korunkban nekünk is sok környékbeli ismerősünk dolgozott itt, megmaradt az emberben a friss sült kolbász, hurka, hús utánozhatatlan illata, a forgatag és a kofák kedvessége.

Akkor tudtuk, amit eszünk, az biztosan száz százalékig saját termés, hiszen frissen hozták kertjeikből a kiskanizsai “Sáska” és a környékbeli asszonyok.

Most a kanizsai Vízvári József újságírónak köszönhetően újabb, eddig ritkán látott fotókhoz  jutottunk az egykoron nyüzsgő piacról.

Fogadják szeretettel 🙂

Ez, a legutolsó fotó pedig már a “végjáték”, amikor bezárt a piac, amelynek már nyoma sem maradt 🙁

Sortűz Nagykanizsán 1956-ban

A nagykanizsai sortüzet 1956. október 26-án adták le a fegyvertelen tüntetőkre, az 1956-os forradalom során, miközben a helyi pártszékház előtt tüntettek. Az akciónak halálos áldozata is volt, többen megsérültek.

Előzmények

Október 25-én az Olajipari Gépgyár dolgozói ledöntötték a Szabadság-téren álló szovjet katona szobrát a fővárosi eseményeken felbuzdulva.

Helyére magyar zászlót tűztek. Leverték a vörös csillagokat a középületekről. A nagykanizsai középiskolások hamarosan csatlakoztak, Kossuth-nótát énekelve.

Október 26-a

 

26-án a diákok tüntetést kezdeményeztek, mely békésen véget ért.

A egy másik csoport az MDP-s pártház előtt tüntetett, a karhatalmisták a tüntetőkre lőve megsebesítenek több embert, halálos áldozat is volt. Csak harckocsikkal lehetett feloszlásra bírni a tüntetőket.

 

Következmények

 

Este egy 300 fő körüli csoport a laktanyára tört, fegyverszerzés reményében, de a katonaság a csoportot visszaverte. Napközben kijárási tilalmat és gyülekezési tilalmat rendeltek el.

Október 28-án a tisztségviselőket lecserélték, megalakult a Városi Nemzeti Bizottság, dr. Lékay Gyula vezetésével.
Az üzemekben munkástanácsok alakultak.
A közelgő szovjet megszállásra felkészülve a város védelmére és a rendfenntartásra létrehozták a Nemzetőrséget, vezetését Orbán Nándorra bízták.
November 5-én a várost megszállták a szovjetek, ellenállás nélkül.
(Forrás: Wikipédia)

A nagykanizsai váruradalomban volt Anyádwaloga

Anyadwaloga történelmi magyar településnév, egy Zala megyei falut jelöl. Közelebbi helye nem ismeretes. A nevet a nagykanizsai váruradalom 1493. évi birtokösszeírásában (urbáriumában) találták – írja a Wikipédia.

 

De hol is volt Anyádwaloga?

 

A helyzet az, hogy pontosan nem tudjuk. A meglehetősen furcsa (Anyádwaloga írásmódban is fennmaradt) településnévre egy 1493-as birtokösszeírásban bukkantak a kutatók, de csak annyit sikerült kideríteniük róla, hogy valahol Zala megyében, a kanizsai uradalom területén feküdt.
A név természetesen megmozgatta a történészek fantáziáját, de sajnos konkrétumokat nem igazán tudtak kideríteni róla.

 

A neves középkortörténész Engel Pál 1987-ben egy Borsa Ivánnak, a Magyar Országos Levéltár egykori főigazgató-helyettesének a tiszteletére készített emlékkönyvbe azonban hosszú tanulmányt írt a faluról. Engel szórakoztató írása egyben saját szakmájának szánt fricska is, amely jól bemutatja, néha milyen kevés információból igyekeznek a töredékes források, itt-ott előkerülő tárgyi emlékek alapján nagy ívű következtetéseket levonni az igyekvő történészek.
A szerző a fejtegetését a helység alapításának körülményeit, illetve nevének eredetét megmagyarázó, nagyjából légből kapott, ám annál szellemesebb elmélettel zárja.

 

„Ily módon viszont állításunk, hogy a falu alapítóit 15. századi földesurai sorában kell keresnünk, valószínűségben máris sokat nyer. Még többet, ha netán az alapító személyét is meghatározhatjuk. Pedig könnyen megtaláljuk őt a Kanizsaiak Reiszig Ede által 1943-ban összeállított családfáján. A körülmény, amely nyomra vezet, a helység szokatlan neve. Kézenfekvő feltennünk, hogy a névadás körülményei is szokatlanok voltak, és ezeket a család történetében valóban fellelhetjük.

 

A Kanizsaiak a 15. században két ágra szakadtak, és a harcokban, amelyek Albert királyunk halála (1439) után az ország egységét megbontották, e két ág ellenségként került szembe. Kanizsai László özvegyét, Dorottyát a közeli rokonság indíthatta, hogy a csecsemő V. László pártját válassza. Joggal érezhette, hogy tőle, Garai Miklós nádor és Cillei Anna leányától más állásfoglalást elvárni senki nem fog.

 

Döntésének, hogy minden erejét latba vetve Erzsébet anyakirálynét és fiát támogatja, súlyt az kölcsönzött, hogy a családi vagyonnal két kiskorú fia nevében ő rendelkezett. Rokonát, Kanizsai Imrét ellenben I. Ulászló király táborában találjuk, ahova őt ifjonti lelkesedése éppúgy sodorhatta, mint köznemes familiárisainak hangulata. Kanizsa vára pedig a harcok idején, mint várnagyai kiadatlan leveléből megtudható, Imrét uralta.

 

Mi sem lehetett számára természetesebb, mint Dorottya iránti ellenséges érzületének oly formában adni hangot, hogy az a Garaiak és Cilleiek számára egyaránt sértő legyen. Az új falut, amelyet uradalmában ekkoriban telepített, nőrokonára célozva keresztelte el.”
(Forrás: BBC History)

Régi vasárnapi ebédek Nagykanizsán

Ebben az írásomban, arról az időkről emlékeznék meg, amikor a boltokban még nem árultak bontott, tisztított szárnyas húsokat. A kanizsai asszonyok a régi piacra jártak le beszerezni a hévégi ebédhez a majorságot.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Kis dróthálós ketrecekből árulták a „sáska” asszonyok a csirkét, kacsát, tyúkot, kakast. Szombat délelőttönként megszokott látvány volt a hazafelé siető kanizsai háziasszony, egyik kezében teli szatyor a másik kezében lábaiknál összefogott fejjel lefelé lógó csirkéket lóbált. Akkoriban, sokan laktak még udvari lakásokban, így a szárnyasok levágása megtisztítása nem okozott gondot.

 

Friss hús került az ünnepi asztalra. Így szerezte be többek közt anyám is, a hétvégi ebédre valót. A levágás úgy történt, ahogy most leírom. Lehet, tán a mai kor emberének a módszer brutálisnak tűnik, de akkor ez természetes dolog volt. Tehát. Térdei közé szorította a csirkét, nyakát hátrafeszítve tépkedte ki a nyakrészi tollakat. Éles késsel vágta el a csirke nyakát. A kifolyó vért egy tálban fogta fel, ebből majd kiváló reggeli készül hagymával összesütve.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Ezután egy nagy vájlingba került a pipi és forró vizet öntött rá, leforrázta. így könnyebben ki lehetett húzni a tollait. Ezt a fázist nem szerettem, mert iszonyú büdös tudott lenni a leforrázott állat. Amikor „levetkőztette”, néhányszori átmosás után felbontotta. a belsőség, a lábak,külön tálba kerültek ebből nagyon finom csirkebecsinált leves lett, lisztel be srájbolva. (Azoknak írom le, akik netán nem ismerik e szó jelentését. A zsiradékon kicsit megpirított húst lisztel beszórta, átforgatta, így a karamellizálodó liszt finom ízűvé tette a levest) Utána lett vízzel felöntve.

 

Ezek a szárnyasok még kukoricán nőttek fel, nagyon finom volt a húsuk, szinte a són kívül más fűszert nem is nagyon igényeltek. Isteni vasárnapi ebédek készültek, vagy rántva, vagy tejfölös csirke formában. Az előzőhöz köretként zsírban áttört, átforgatott főtt burgonya volt, míg az utóbbihoz, nokedli dukált. Ezeken az ebédeken minden családtag ott volt.

 

(Nagykanizsa 1971-ben)

 

Ha el is mentem valahová délelőtt délre haza kellett érni, ez szabály volt. Hát így készültek a vasárnapi ebédek és annak előkészületei városunkban anno. Érdekességképpen elmondanám, hogy akkoriban nagyon rossz volt az ellátás (hatvanas évek).

 

Reggel a háziasszonyok városunkban, a Csengery utcai hentesüzlet előtt már fél hatkor sorban álltak az Argentínából behozott fagyasztott marhahúsra várva. Még kiegészítésül annyit tennék hozzá szentmiklósi (ma Miklósfa) asszonyok hordták a házakhoz a friss tejet, tejfölt, túrót. Hozták az apró, de jó ízű Mosáncki almát.
Ezen kívül szőlőlevélen a füstölt csúcsos túrót.

(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa. Fotók: Fortepan)

1 2 3 5