És még egymillió lépés Nagykanizsán és Miklósfán

Egy érdekes videóra bukkantunk, amely az 1987-ben forgatott “és még egymillió lépés” egyik fejezete.

A legendás sorozat rendezője Rockenbauer Pál, a narrátor Sinkó László volt.

(Nagykanizsa központi tere 1987-ben)

(Régen kosárral a fejükön jártak be a kanizsai piacra a miklósfai asszonyok is)

A mintegy 17 perces videóban láthatjuk az akkori Nagykanizsát és az országjárók ellátogattak az Obornakra, Nagybakónakra, Homokkomáromba és az egykori, 1950-ig Somogyszentmiklósra, a mai Nagykanizsa-Miklósfára.

Itt Borsos Andrásné (Mari néni) többek között elmondta, a szentmiklósi/miklósfai asszonyok annak idején még a fejükön hordott kosárban – amiben néha 20-25 kiló termény is volt –  vitték be a sok-sok falusi finomságot a kanizsai piacra, ahová gyalog mintegy másfél óra alatt értek be.

A Kanizsa Étterem és Bisztró

Ebben az írásomban egy valamikor nagyon népszerű szórakozóhelyről emlékeznék meg.
Ez nem más, mint a Kanizsa Étterem és Bisztró.
Az éttermi részében esténként remek zenészek szórakoztatták a nagyérdeműt.
Többek közt Sárközi Miska (Sajnos már nincs közöttünk.) Horváth Márta, (ének, zongora) aki édesapjával lépett fel e helyen. Horváth bácsi több kanizsai vendéglátóegységben is zenélt. Már ő sincs közöttünk. Pincérek, akik dolgoztak itt. Bóka István, Dobó István, Dávidovicsné Pánczél Anna, valamint Tóthné Gabi, aki később a Muskátli Presszó oszlopos tagja volt.



(A fotón Pánczél Anna és Borsfai Marika a Kanizsa Étteremben 1973- ban)

Ez az egység a Kanizsa Áfész tulajdona volt. Rendezvények sokaságát tartották meg e helyen.
Egyszer a parkolójában ökörsütést rendeztek. Rengetegen voltak ezen az eseményen.
Egy hatalmas nyárson forgatták, sütötték meg a jókora állatot. Az igazság az, mint már többször is kifejtettem, ez a szórakozóhely is mint városunkban valamennyi, abban az időben teltházzal működött és nem csak a hétvégeken.
A változás itt is a nyolcvanas évek végére tehető, amikor lecsökkent a vendégszám, aztán az ÁFÉSZ túladott az üzletén.

Egy addig Zalakaroson működő igen érdekes, szokatlan hely költözött ide, még pedig a Mojo Club.
Erről azt kell tudni, hogy tulajdonosa Toncsi Szerbiából áttelepült magyar volt, aki egy különleges hangulatú helyet álmodott meg.
Berendezésében nem volt két egyforma darab.
Különböző fotelok, asztalok műszaki tárgyak alkották egyfajta összevisszaságot sugallva. Egy igazi csoda volt ez az étterem.

(A Kanizsa Étterem és Bisztró anno)

Még villamos táblája is lógott a mennyezetről. A pincérek ruházata is szokatlan volt abban az időben, hiszen lezseren, fekete pólóban, farmerben szolgálták fel a kitűnő csevapot, lepényeket, ajvarral. Nekem a pleszkjavica volt a kedvencem, mindig azt rendeltem, ha betértem e helyre.

Kitűnő csapolt söröket lehetett fogyasztani a hangszórókból isteni blues zene szólt befúrva magát a fülekbe.
Aztán Toncsi a tulaj Szombathelyre költözött, átadta üzletét.
Egy rövid időre Nagy Kálmán, városunk ismert embere üzemeltette egy darabig, de nem sokáig működött, megszűnt.
Maga az épület a Balatoni úton a mai napig megvan Kanizsa Club néven biztosít a mai fiatal generációnak igényes szórakozási lehetőséget.
Hát ennyi emlékem maradt a legendás Kanizsa étteremről.

(Írta: Pusztafi Attila)

Megy a…. levél, megy a…. levél, Kanizsára (Szegedről)

Tudom, már több mint két hónapja múlt, hogy a Város Napját ünnepeltétek. Akkor kellett volna, valamiféle köszöntőt írnom. De látom, azóta is pörögnek az események… Meg hát, ebben a korban, a hónapok már gyorsabban váltanak, s az ember nem mindig a dátumra, inkább a valami okból előbukkanó emlékekre, s a kiváltott érzelmekre reagál. Ezért írok csak most.
Időnként (na, jó: hetente legalább) rákattanok a Kanizsa-oldalra. Folyamatosan olvasgatom posztjaitokat, kommentjeiteket is… (De „szép magyar” szavak… Meixner tanár úr, csak annyit mondana: – Nofene!) Egy kicsit látom, „mi van otthon”. Csak másképpen, mint Ti.

(Fotó: Horváth Tibor és unokája)





– Nektek: Nagykanizsa Megyei Jogú Város. Szépségeivel, apró bosszúságaival, élhető mindennapjaival. Nekem, „csak” KANIZSA. De nagybetűkkel.

– Nektek valóság, nekem emlékek sokasága.

– Ami Nektek talán csak egy maihoz hasonló, sima nyári délután, az nekem dumás láblógatás, a Mozikertben…

– Sétáltok, vagy éppen siettek valahova, az új térburkolatokon. Én, a Bazár-udvar régi köveire, tégláira gondolok. Meg a szeszpalackozó pincéjéből kipárolgó bódító illatokra, amit szívtunk, miközben lestük a „KERIS” lányokat…

– Gyönyörködtök az Erzsébet tér díszeiben. Én, az „Iván” nélküli obeliszket nézem, a két betonkerekes 75 mm-es ágyúval. Apámat, húgaimat, és az ismerősöket keresem, a (régvolt) buszmegállóban…

– Nektek, a volt Ferences-kolostor, egy mi lesz vele(?) – épületegyüttes. Nekem, négy felejthetetlen kollégiumi év.
– Válogattok, a piaccsarnokban: zöldség, hús déligyümölcs… Én, a sáska kofákat látom… A palini cseresznyét… És eszem a bagolai hajdinás hurkát, a flaszterbe ragadt kopott lécasztal mellett…

(A kanizsai központi buszpályaudvar anno)

– Shoppingoltok a plázában ( Ismét csak „nofene!”)… Én meg veszek húsz deka típus-nápolyit, a kis Piller Judit anyukájának, édességboltjában, a Sugár út sarkán.

– Ti nem találtok parkolóhelyet a Csengeryn, én meg besurranok a borozóba, egy stikli fél kommersz-rumos kismálnára… (Betétes málna…)

– Nektek kávé, süti (meg egy kis pletyi) a Muskátli teraszán… Én, megkérdezem: Van még puncs, csoki, meg Nevető Laci-féle „vanédlijás”a „Muskétában”…?

– Nektek a Csótó, száz csoda. Nekem a Potyli-part kettővel több… A sétakert, meg hárommal…

– Ti – talán már megszokásból – végigsuhantok a Sugár úton. Én megállok a Királyi-sarkon. Átmászok, a régi „OLAJIPARIT” és „VEGYIPARIT” rejtő vaskapun. Bemegyek, az ezer-emlékű épületekbe. Kézcsókot köszönök drága Kiss Gizellának, és „dobok” párat Kollmann tanár úrral. Ja, és átlesek a kisajtón, a gimi-udvarra…
Folytathatnám oldalakon keresztül. De úgyis értitek!

Veszek néha, egy-egy sört. Százfélét választhatok. Van persze, kedvencem is. De ha meglátok a puccos címkék között egy „Kanizsai”-t, nem tudom otthagyni. Azt mondom, hogy csak az utánozhatatlan íze miatt. Pedig nem is… Tudom, ezt is értitek…
Mindannyiunknak szép ez (az) a város – valamiért/valahogyan/valahonnan. Nektek így, nekem „úgy”…

– Nektek, Nagykanizsa Megyei Jogú Város. Nekem „csak” KANIZSA – de, nagybetűkkel.

– Nektek valóság, nekem emlékek sokasága. Ti, élitek, építitek. Én őrzöm az emlékeimben.
Az idővel az („Ő”) is, és ezek is szépülnek.
Így van ez jól, drága Barátim.
Hát, Isten áldjon Benneteket! – írta Horváth Tibor olvasónk.

1971-es kanizsai fotót színezett ki

Szeretnék egy képet megosztani melyet talán szívesen fogadnak az idősebb korosztályhoz tartozó kanizsaiak is.
A képről röviden annyit kell tudni, hogy 1971-ben készült utcajelenetet ábrázol, mely talán önmagában nem is annyira érdekes.
Megpróbáltam kiszínezni a mai technika segítségével digitálisan. Három este foglalkoztam vele anno 2016-ban.
Mintha életre kelt volna – írta Sityu Vékási István olvasónk.
És tényleg megszépült az 1961-es Zrínyi utcai jelenet 🙂

Halálos áldozatokat követelt a választás Nagykanizsán

1848. június 15-én Nagykanizsán

az Ady utca 17. [Kapronczai utcza 1707] szám alatti ház lakói és az ide vetődők a telek déli felén húzódó téglakerítés tetejéről láthatták, mi történik odaát, az Alsótemplomot övező bástya mögött, a „cinteremben” [1738].
Kíváncsiságukra volt alapos okuk. A templomkertben zajlott az első népképviseleti alapon tartott országgyűlési választás a választókerület polgárai számára.

Általános választójogról ekkoriban még nincs szó, de a választásra jogosultak köre érdemben bővült. A voksolás folyamata mindenhol reggel kezdődött. A szavazás nyílt volt: a támogató nevét feljegyezték a jelölt listájára.
Kanizsán hárman indultak. Gyorsan kiderült, hogy Chernel Ignác hívei kevesen vannak. A kanizsai uradalom ügyészét pártolók a továbbiak szemlélői lettek, illetve hazaindultak.
Babochay János (korábbi városbíró) és Bója Gergely (a helyi tanítóképző [1699] tanára) szavazói között viszont nőtt a feszültség. Csapra ütött hordóból osztották a bort, aki nem kapott, a közeli sörházban (Ady utca 29.) gondoskodhatott magáról.

Az ordítozás idővel tettlegességgé fajult. A templomkert bástyájából kibontott téglákkal kezdték dobálni egymást a szavazni egyre kevésbé vágyók. Bója tábora lassanként kiszorította Babochay támogatóit. Közülük a hazatérést nem kevesen fegyverkezésre használták fel. Visszajövetelük után példájukat egyre többen követték, mások a környéken kerestek és találtak használhatónak ígérkező holmit.

Valaki félreverette a Felsőtemplom „lármaharangját”. A harcra készek száma így tovább nőtt a közeli földekről indulókkal.
Most már igazi csata folyt. A későbbi vallomásokban öles durungok, kapák, botok, fokosok, kalapácsok, balták, deszkák, sátorfák említődtek, de lovas szán rakoncája, csiga hajtórúdja, „magyarópálca”, csákány, puska is előkerült fegyverként.
Az összetűzők között már a nők is megjelentek. Jobbára kövek hordásával a muníciót biztosították, de akadtak köztük lécekkel vitézkedők.
A közeli utcák harctérré váltak. Sőt! A menekülő vidékiek üldözése, bántalmazása még a városkörnyéki réteken, legelőkön, szántókon is folyt.

A választási bizottság elnökének azonnali jelentéséből:
„ A legnagyobb életveszély s a legborzasztóbb zavargás szakasztotta ma félben az itteni képviselőválasztást délután két fertály kettőre*… az utcákon keresztül folytatták a verekedést, most éppen egyes lövések is hallatszanak, temérdek sebes van, még holtnak egynek sem hallottam hírét… egyébaránt pedig hivatalosan fölszóllítom Önt, hogy ezen zavargásnak lecsillapítására a város kebelében nyomban mérséklett katonai erőt ide rendelni ne terheltessen…”

Másnap:
„Ekkor a csata már véres volt, a választás színhelye nem szabad polgárok gyülekezete, hanem egy szánt vérengzők csata helye volt, a szavazatszedő választmány életét mentendő kőzápor közt eltávozott.”

E napon a kért katonaság megérkezett a városba.
Lassanként tisztázódtak a történtek súlyos következményei is. Volt halott, három is. A több tucat sérült az akkori apró kórházban (az „Ispitában” [33]) és a magánházakban várta felépülését.
A választást meg kellett ismételni.
Június 27-én Bója Gergely lett a kanizsai választókerület első országgyűlési képviselője.

A képeken az Ady utca 17. számú épület és Bója Gergely.

(Tarnóczky Attila – Kanizsa – vár vissza)

A nagykanizsai váruradalomban volt Anyádwaloga

Anyadwaloga történelmi magyar településnév, egy Zala megyei falut jelöl. Közelebbi helye nem ismeretes. A nevet a nagykanizsai váruradalom 1493. évi birtokösszeírásában (urbáriumában) találták – írja a Wikipédia.

 

De hol is volt Anyádwaloga?

 

A helyzet az, hogy pontosan nem tudjuk. A meglehetősen furcsa (Anyádwaloga írásmódban is fennmaradt) településnévre egy 1493-as birtokösszeírásban bukkantak a kutatók, de csak annyit sikerült kideríteniük róla, hogy valahol Zala megyében, a kanizsai uradalom területén feküdt.
A név természetesen megmozgatta a történészek fantáziáját, de sajnos konkrétumokat nem igazán tudtak kideríteni róla.

 

A neves középkortörténész Engel Pál 1987-ben egy Borsa Ivánnak, a Magyar Országos Levéltár egykori főigazgató-helyettesének a tiszteletére készített emlékkönyvbe azonban hosszú tanulmányt írt a faluról. Engel szórakoztató írása egyben saját szakmájának szánt fricska is, amely jól bemutatja, néha milyen kevés információból igyekeznek a töredékes források, itt-ott előkerülő tárgyi emlékek alapján nagy ívű következtetéseket levonni az igyekvő történészek.
A szerző a fejtegetését a helység alapításának körülményeit, illetve nevének eredetét megmagyarázó, nagyjából légből kapott, ám annál szellemesebb elmélettel zárja.

 

„Ily módon viszont állításunk, hogy a falu alapítóit 15. századi földesurai sorában kell keresnünk, valószínűségben máris sokat nyer. Még többet, ha netán az alapító személyét is meghatározhatjuk. Pedig könnyen megtaláljuk őt a Kanizsaiak Reiszig Ede által 1943-ban összeállított családfáján. A körülmény, amely nyomra vezet, a helység szokatlan neve. Kézenfekvő feltennünk, hogy a névadás körülményei is szokatlanok voltak, és ezeket a család történetében valóban fellelhetjük.

 

A Kanizsaiak a 15. században két ágra szakadtak, és a harcokban, amelyek Albert királyunk halála (1439) után az ország egységét megbontották, e két ág ellenségként került szembe. Kanizsai László özvegyét, Dorottyát a közeli rokonság indíthatta, hogy a csecsemő V. László pártját válassza. Joggal érezhette, hogy tőle, Garai Miklós nádor és Cillei Anna leányától más állásfoglalást elvárni senki nem fog.

 

Döntésének, hogy minden erejét latba vetve Erzsébet anyakirálynét és fiát támogatja, súlyt az kölcsönzött, hogy a családi vagyonnal két kiskorú fia nevében ő rendelkezett. Rokonát, Kanizsai Imrét ellenben I. Ulászló király táborában találjuk, ahova őt ifjonti lelkesedése éppúgy sodorhatta, mint köznemes familiárisainak hangulata. Kanizsa vára pedig a harcok idején, mint várnagyai kiadatlan leveléből megtudható, Imrét uralta.

 

Mi sem lehetett számára természetesebb, mint Dorottya iránti ellenséges érzületének oly formában adni hangot, hogy az a Garaiak és Cilleiek számára egyaránt sértő legyen. Az új falut, amelyet uradalmában ekkoriban telepített, nőrokonára célozva keresztelte el.”
(Forrás: BBC History)

Régi vasárnapi ebédek Nagykanizsán

Ebben az írásomban, arról az időkről emlékeznék meg, amikor a boltokban még nem árultak bontott, tisztított szárnyas húsokat. A kanizsai asszonyok a régi piacra jártak le beszerezni a hévégi ebédhez a majorságot.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Kis dróthálós ketrecekből árulták a „sáska” asszonyok a csirkét, kacsát, tyúkot, kakast. Szombat délelőttönként megszokott látvány volt a hazafelé siető kanizsai háziasszony, egyik kezében teli szatyor a másik kezében lábaiknál összefogott fejjel lefelé lógó csirkéket lóbált. Akkoriban, sokan laktak még udvari lakásokban, így a szárnyasok levágása megtisztítása nem okozott gondot.

 

Friss hús került az ünnepi asztalra. Így szerezte be többek közt anyám is, a hétvégi ebédre valót. A levágás úgy történt, ahogy most leírom. Lehet, tán a mai kor emberének a módszer brutálisnak tűnik, de akkor ez természetes dolog volt. Tehát. Térdei közé szorította a csirkét, nyakát hátrafeszítve tépkedte ki a nyakrészi tollakat. Éles késsel vágta el a csirke nyakát. A kifolyó vért egy tálban fogta fel, ebből majd kiváló reggeli készül hagymával összesütve.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Ezután egy nagy vájlingba került a pipi és forró vizet öntött rá, leforrázta. így könnyebben ki lehetett húzni a tollait. Ezt a fázist nem szerettem, mert iszonyú büdös tudott lenni a leforrázott állat. Amikor „levetkőztette”, néhányszori átmosás után felbontotta. a belsőség, a lábak,külön tálba kerültek ebből nagyon finom csirkebecsinált leves lett, lisztel be srájbolva. (Azoknak írom le, akik netán nem ismerik e szó jelentését. A zsiradékon kicsit megpirított húst lisztel beszórta, átforgatta, így a karamellizálodó liszt finom ízűvé tette a levest) Utána lett vízzel felöntve.

 

Ezek a szárnyasok még kukoricán nőttek fel, nagyon finom volt a húsuk, szinte a són kívül más fűszert nem is nagyon igényeltek. Isteni vasárnapi ebédek készültek, vagy rántva, vagy tejfölös csirke formában. Az előzőhöz köretként zsírban áttört, átforgatott főtt burgonya volt, míg az utóbbihoz, nokedli dukált. Ezeken az ebédeken minden családtag ott volt.

 

(Nagykanizsa 1971-ben)

 

Ha el is mentem valahová délelőtt délre haza kellett érni, ez szabály volt. Hát így készültek a vasárnapi ebédek és annak előkészületei városunkban anno. Érdekességképpen elmondanám, hogy akkoriban nagyon rossz volt az ellátás (hatvanas évek).

 

Reggel a háziasszonyok városunkban, a Csengery utcai hentesüzlet előtt már fél hatkor sorban álltak az Argentínából behozott fagyasztott marhahúsra várva. Még kiegészítésül annyit tennék hozzá szentmiklósi (ma Miklósfa) asszonyok hordták a házakhoz a friss tejet, tejfölt, túrót. Hozták az apró, de jó ízű Mosáncki almát.
Ezen kívül szőlőlevélen a füstölt csúcsos túrót.

(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa. Fotók: Fortepan)

A kanizsai Gazdag Géza emlékére

A nyolcvanas évek elején ismertem meg személyesen. Régi kanizsaiként tudtam róla ki is ő és, hogy húsüzeme van, no meg pecsenyesütője, de személyesen nem ismertem addig. Egy napon Takács Feri kollégám szólt, elmennék e vele villanyt szerelni Géza bácsi Rozgonyi utcában található kis húsüzemébe.

– Persze Feri menjünk. Válaszoltam. Délután el is indultunk, Géza bácsi már a kapuban fogadott bennünket. –Sziasztok. Téged még nem ismerlek fiam.

 

Bemutatkoztunk egymásnak. –Mielőtt nekiálltok a munkának, gyertek föl a lakásba készítettem egy kis harapnivalót. No, ez a kis harapnivaló terülj, terülj asztalkám volt. Tudtam, hogy finom áruja van, de ennyit, amit kirakott az asztalra álmomban sem gondoltam.

 

A friss töpörtyű, kolbászon át a disznósajttól kezdve minden finomság ott volt. Az asztal közepén pintes üvegben bor, szódás ballon az asztal mellett. Hát mi Ferivel derekasan nekiláttunk. Géza bácsi meg is jegyezte.

 

– Öröm látni fiaim, ahogyan esztek. Hát Géza bátyám ilyen finomságokhoz nem minden nap jut hozzá az ember.

-Örülök, hogy ízlik. Meg is ittunk rá jó néhány fröccsöt. Az öreg is velünk tartott. Még viccelődött is velem. – Tudod, fiam mit irigylek tőled?

–Nem Géza bácsi mondja. – Hát a rugót onnan. Mutatott a nadrágom eleje felé.

Jót nevettünk. Elmesélte, hogyan telepítették ki a Rákosiék, és hogyan kezdett mindent elölről, miután hazakerült az internáló táborból. Talpon maradtam fiaim, és mára elértem azt, amit itt láttok. Elég volt fiaim? Kérdezte. Hát persze nagyon köszönjük, akkor nekilátnánk a munkának. Ferihez fordult.

 

Tudod hol a kulcs, ha végeztetek gyertek fel, elrendezzük. Úgy nyolc körül végeztünk, felmentünk Géza bácsi kifizette a munkát, még borravalót is adott. Megittunk vele egypár fröccsöt, jó éjszakát kívánva el búcsúztunk tőle.

 

Akkor egyedül élt, később volt egy élettársa, akivel hossz ideig élt együtt. Még sok munkát elvégeztünk neki, itt a városban is, és a Györökön levő villájában is. Mindig becsületesen kifizetett minket. Rendes ember volt, és jó üzletember, jó hentes szakember.

Isten nyugosztaljon Géza bácsi.
(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

Ha elmennék egyszer Kanizsára

Nagykanizsa múltját és saját emlékeit idézte fel Horváth Tibor olvasónk a KanizsaPress Facebook oldalunkra írt írt látogatói bejegyzésében.
Érdemes elolvasni, nagyon szép!

 

„Komár” után eldönteném, melyik lehajtón szálljak ki az M7-ről. Onnan, már tudnám.
Először, az Ady úti régi kollégiumunkat nézném meg, ha az egyház szolgái beengednének. Ahol négy felejthetetlen évet töltöttem. Ahol benyomtuk a krumplistésztát akkor is, ha Doma néni átlépett a kondér fölött. Meghallgatnám, áthallik-e még a harangszó a betegszobába.

 

(A szerző Horváth Tibor profilképe a Facebookon

 

Aztán a Zsigmondy-t keresném föl, aminek akkoriban „OLAJIPARI” volt a neve. És a Zeneiskola „kistermét”, ahol a negyedik évet végigvidámkodtuk (helyszűke miatt lettünk kihelyezettek). Számát sem tudom a lyukas óráknak, mégis 4,3 lett az érettségi átlagunk! Egy valaki mindig pontosan érkezett az órákra: drága Kiss Gizella!
Elmennék a régi vasút-pálya felé (gondolom, csak az emléke van már), ahol óriási meccseket játszottunk a fekete salakon. (Egyedül Silló Elemér maradt közülünk felismerhetően tiszta.)

 

(Édességbolt régen Nagykanizsán)

 

Hogy nézhet ki ma, a Romlottvár, a Potyli-part, ahol a szörnyű illatú Harmónia cigiket füstöltük? Meg a sétakert… Onnan, átmennék a temetőbe… Istenem! Hány sírt kellene meglátogatnom… Az Eötvös tér: Vécsi néni mutatta meg, hol van elásva a Trianon-emlékmű.

 

A Muskátli, a Rózsakert, a Csengery-borozó… és a nyikorgó-székes (Postás?) mozi, az utca végén… A padok, a Sugár úti Moziparkban. (Van-e még oldalpáholy?) Ülnék egy fél órát a Szabadság – ma Erzsébet – tér kőpadjain (ha még van ilyen) megnézném a volt Igazságügyi Palotát. (Minden évben letakarta valaki a felirat „I”.betűjét.) Itt volt a buszmegálló. „Autóbusz indul a négyes kocsiállásból, Palin, Korpavár, Zalaszentbalázs, Hahót, Bak, Zalaegerszegre…” A kettesből pedig Sormás, Becsehely, Borsfa, Bánokszentgyörgyre…

 

(Az Inkey kápolna. Fotó: Vincze Lajos)

 

A régi bányász pálya! Ahol a törzsszurkolók minden vesztes meccs után sírva emlékeztek a legendás csatársorra: Héjja-Lyka-Fekete… A Gépgyár nehézgép szerelő csarnoka, ahol Feyler és Váradi mesterek zsíros kenyerét ettem!

 

Elmennék a „Récsei” út felé. Megnézném, maradt-e valami a volt orosz laktanyából, ahol utáltam katona lenni! És tényleg szép lett az Inkey-kápolna? Hatalmasakat beszélgetnék Lakatos Petivel, Gyenese Tyutyuval, Megyery Misivel – és még vagy húsz nevet sorolhatnék… Megnézném a padot, ahol az érettségi szünetben Tóber Ernő – rokoni alapon – segített matekból.
Soha sem felejtettem el: – Ha azt meg tudod fogalmazni, hogy mit nem értesz, már félúton vagyunk a megoldás felé…
Emlékeket idéznénk Uzsokiéknál Marika húgommal és Lacival. Meg Schmidt Marival… Aztán tennék egy körutat, a Borsfa – Bánokszentgyörgy – Söjtör – Vasvölgy – Hahót – Gelse útvonalon.

 

(A nagykanizsai várkapu. Fotó: Kisházy Gergely)

 

Aztán pedig rájönnék, egy hét sem lenne elég, hogy mindent végigjárjak… Egy másik hét pedig, hogy találkozzak régi meg új barátaimmal…
Ha elmennék egyszer Kanizsára…

12,20 volt egy rántott sertés piriburival a kanizsai Béke Étteremben

Városunkban a Fő utca északi oldalán levő épületben, a Sugár utca sarkától lefelé tán két házzal működött egy étterem.
Béke Étteremnek hívták. Két részből állt, volt egy felső része ami, az udvar felől külön bejáraton át volt megközelíthető. A közétkeztetés ebben a részben zajlott ebédidőben.

Az alsó részben pedig az étlap szerinti kiszolgálás zajlott és a söntés rész is ott volt, a boltíves fa kármentővel. Abban az időben én is a működtető Zala Megyei Szálloda, és Vendéglátó Vállalatnál (ZMSZVV) dolgoztam, mint hűtőgépszerelő-karbantartó.

Ez okból kifolyólag sokat jártam oda és esténként a barátaimmal is betértünk, néhány sörre. Sok érdekes ember dolgozott ott abban az időben, pincérek, konyhások, és a csapos hölgyek a söntés részben.

 

(A Béke Étterem személyzete. A fotó forrása ITT)

 

Egy, már akkor javakorabeli pincér arca van előttem, aki mindig udvarias volt a vendéggel, Kutasi Feri bácsi arca.

Kistermetű mozgékony ember volt, füle mögött az elmaradhatatlan ceruzával, amit a számla írásához használt. Sok névre emlékezem még, de az írás terjedelme miatt most mellőzöm azt, hogy mindenkiről írjak, hiszen sokan dolgoztak ott pincérek és konyhások, vezetők.

 

Az idő tájt még WC-s néniket is alkalmaztak, akik ott ültek a WC bejáratánál, és szigorúan elkérték a használati díjat. Most egy pincért említenék meg, aki délben a menüt (Csumi) hordta fel a felső részbe, ami nem volt annyira egyszerű dolog, lévén, hogy a konyhából három lépcsőn kellett felvinni az étellel teli tányérokat.

 

Béla a felszolgáló volt, hogy egyszerre tizenöt tányért felvitt és a vendég elé rakta. Akkoriban, két háromszáz adag menü is elfogyott ebédidőben.

Jól főztek, kiváló szakácsok dolgoztak a konyhán, sokan jártak oda előfizetéses menüre és éthordókban is sokan vittek ebédet. Az első rész jól nézett ki a boltívekkel és a cuppantott mennyezettel. kellemes hely volt. A hátsó részben, a menüztetésen kívül az élet igazából este kezdődött, el, sokan jártak oda szórakozni.

 

(A nagykanizsai Béke Étterem 1966. március 15-i étlapja)

 

Az étteremmel kapcsolatban el kell, hogy meséljek egy történetet, ami velem esett meg, nem vagyok rá büszke, de, de ez is én voltam.  Az történt, hogy a Hamburger Jenő utcában levő karbantartó műhelyben voltam, amikor a kanizsai sörgyárból telefonált a TMK-ból egy ismerősöm, hogy – Gyere, be most megkóstolhatod a frissen fejtett, kiváló kanizsai barna sört, a Paracelsust.

 

Hát én fel, is raktam a biciklire a szerszámos táskát és a kormányra a hűtőközeget tartalmazó palackot, és elindultam a sörgyár felé. Hát a műhelybe, hozták is mindjárt a másfél literes üvegben a kiváló, erős barna sört (22 fokos volt).

 

Elkezdtünk iszogatni, egypár üveggel legurítottunk. Elindultam visszafelé, úgy az út felénél éreztem, hogy baj van, bizony elért a „baj” le kellett, hogy szálljak és toltam a biciklit, meglehetősen kanyarogva, ahogy illik. No, beértem a műhelybe ahol várt egy üzenet, hogy a Béke étteremben elromlott a hűtő.  Hát én le is mentem, de egy nagy bökkenő volt nem a rossz hűtőt javítottam meg, mert másnap újra bejelentették, és amikor odaértem akkor ért a meglepetés, hogy bizony előző nap nem azt a hűtőt javítottam, meg ami valójában rossz volt!

 

Aztán később ez már a nyolcvanas évek, ez az étterem is kiürült, nem volt már vendég és rövidesen bezárták.
(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa)

1 2 3 5