Címke: kiskanizsa kofák

Ebben az írásomban, arról az időkről emlékeznék meg, amikor a boltokban még nem árultak bontott, tisztított szárnyas húsokat. A kanizsai asszonyok a régi piacra jártak le beszerezni a hévégi ebédhez a majorságot.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Kis dróthálós ketrecekből árulták a „sáska” asszonyok a csirkét, kacsát, tyúkot, kakast. Szombat délelőttönként megszokott látvány volt a hazafelé siető kanizsai háziasszony, egyik kezében teli szatyor a másik kezében lábaiknál összefogott fejjel lefelé lógó csirkéket lóbált. Akkoriban, sokan laktak még udvari lakásokban, így a szárnyasok levágása megtisztítása nem okozott gondot.

 

Friss hús került az ünnepi asztalra. Így szerezte be többek közt anyám is, a hétvégi ebédre valót. A levágás úgy történt, ahogy most leírom. Lehet, tán a mai kor emberének a módszer brutálisnak tűnik, de akkor ez természetes dolog volt. Tehát. Térdei közé szorította a csirkét, nyakát hátrafeszítve tépkedte ki a nyakrészi tollakat. Éles késsel vágta el a csirke nyakát. A kifolyó vért egy tálban fogta fel, ebből majd kiváló reggeli készül hagymával összesütve.

 

(A nagykanizsai kosaras piac 1971-ben)

 

Ezután egy nagy vájlingba került a pipi és forró vizet öntött rá, leforrázta. így könnyebben ki lehetett húzni a tollait. Ezt a fázist nem szerettem, mert iszonyú büdös tudott lenni a leforrázott állat. Amikor „levetkőztette”, néhányszori átmosás után felbontotta. a belsőség, a lábak,külön tálba kerültek ebből nagyon finom csirkebecsinált leves lett, lisztel be srájbolva. (Azoknak írom le, akik netán nem ismerik e szó jelentését. A zsiradékon kicsit megpirított húst lisztel beszórta, átforgatta, így a karamellizálodó liszt finom ízűvé tette a levest) Utána lett vízzel felöntve.

 

Ezek a szárnyasok még kukoricán nőttek fel, nagyon finom volt a húsuk, szinte a són kívül más fűszert nem is nagyon igényeltek. Isteni vasárnapi ebédek készültek, vagy rántva, vagy tejfölös csirke formában. Az előzőhöz köretként zsírban áttört, átforgatott főtt burgonya volt, míg az utóbbihoz, nokedli dukált. Ezeken az ebédeken minden családtag ott volt.

 

(Nagykanizsa 1971-ben)

 

Ha el is mentem valahová délelőtt délre haza kellett érni, ez szabály volt. Hát így készültek a vasárnapi ebédek és annak előkészületei városunkban anno. Érdekességképpen elmondanám, hogy akkoriban nagyon rossz volt az ellátás (hatvanas évek).

 

Reggel a háziasszonyok városunkban, a Csengery utcai hentesüzlet előtt már fél hatkor sorban álltak az Argentínából behozott fagyasztott marhahúsra várva. Még kiegészítésül annyit tennék hozzá szentmiklósi (ma Miklósfa) asszonyok hordták a házakhoz a friss tejet, tejfölt, túrót. Hozták az apró, de jó ízű Mosáncki almát.
Ezen kívül szőlőlevélen a füstölt csúcsos túrót.

(Írta: Pusztafi Attila – Nagykanizsa. Fotók: Fortepan)