Paralimpia: a kanizsai Zborai Gyula csapatban éremesélyes lehet
Ha a körülmények kedvezően alakulnak, hatvanéves kora után is megpróbálna még egy paralimpiát az asztaliteniszező Zborai Gyula, aki a tokiói játékokon a felkészülésére alapozva lazán szeretne játszani.
„Tapasztalt versenyzőnek számítok, szerintem én vagyok a legidősebb a társaságban. Lazán fogok játszani, mert megtettem mindent a felkészülés idején, és ez az olimpia nekem már egy örömolimpia, mert szabadkártyával jutottam ki” – mondta a sportolói falu vegyes zónájában az MTI-nek nyilatkozva a negyedik paralimpiáján szereplő sportember. Hozzátette: huszonegyen vannak a kategóriájában, ő a 18. a ranglista alapján, így ha az öt-nyolc hely valamelyikén végezne, azzal már elégedett lenne.
„Csapatban más a helyzet, ott kevesebben vagyunk, csapattársammal, Csonka Andrissal azt a célt tűztük ki – nem tudom, mennyire tudjuk megvalósítani, de igyekszünk -, hogy érmet szeretnénk nyerni. Ha bejutunk a négybe, ott már akármi lehet. A célunk az, hogy valahogy elkeveredjünk a négyig, és ott már csoda is történhet” – vélekedett.
Zborai Gyula emlékeztetett rá, hogy autóbalesetes sérült, először az athéni paralimpiára jutott ki, és azóta csak a londoniról maradt le.
„Ez a negyedik, lehet, hogy az utolsó, de ha esetleg itt jól szerepelek, lehet, hogy még Párizst megpróbálnám. Nemcsak rajtam, hanem az állapotomon is múlik, hogy bírom-e tovább csinálni. Ha úgy érezzük a szövetségi kapitánnyal együtt, hogy van értelme, akkor folytatnám és megpróbálnám Párizsba is kiharcolni a kijutást” – folytatta.
Elárulta, bár fáj mindene, ez nem látszik rajta, ezzel együtt ő az egyik leglassabb mozgású játékos a kategóriájában.
„Viszont van egy jó kezem, jól látok az asztalnál. Igaz, hogy a mozgásom majdnem a leglassúbb, de lehet, hogy ezt kézben meg fejben meg tudom oldani. Meglátjuk, hogy ebből mi adódik. Azért 59 évesen már nem könnyű. A párizsi olimpián 62 lennék, de volt már a kilences kategóriában, ahol kezdtem, egy osztrák, aki még hatvanhat évesen is olimpián volt.
Ha úgy adódik, hogy van értelme, látunk benne sanszot, akkor megpróbáljuk Párizst, aztán kiderül, mi lesz belőle – ígérte. – Szeretem csinálni. Mint mozgássérült, mit csináljak, feküdjek otthon? Ülni kényelmetlen, amit tudok, az az, hogy elfeküdnék. Ennek semmi értelmét nem látom. Akkor inkább elmegyek, edzegetek, meg sokat sétálok a feleségemmel. Nem szeretek tespedni. Ha bírom, akkor inkább mozgok és csinálom tovább.”
