Kiszínezi az éjszakát – beszélgetés Mészáros Mátyás kanizsai íróval

Matyival már vagy tíz éve ismerjük egymást, és sosem derült ki számomra, hogy ilyen affinitása, érdeklődése, tehetsége van. Meglepetéssel és egyben örömmel is tapasztaltam, hogy a szemünk előtt a semmiből egy remek fiatal író kitörni látszik. Erre már csak azért is büszkék lehetünk mi kanizsaiak, mert a 21. században a kultúrára, olvasásra való igény kopni látszik. Vagy mégsem? A modern kori író “földink” megmondja most…

Sosem tudtam a rejtett képességeidről. Mikor kezdtél el ilyen komolyan foglalkozni az írással?

Az első regényötletem ötéves koromban jött: mindent elterveztem, megvolt a cselekmény, a szereplők. Egy utazást írt volna le, amit amerikai űrhajósok hajtanak végre a Földről indulva. Csakhogy fél oldal után elérték a Holdat, és vége lett a történetnek. Megdöbbentem, és ezt nagyon őszintén mondom. Ott ültem a lap fölött, és az egészet nem értettem: hogyan lehet elmesélni egy történetet, vagy akármit olyan hosszan, ahogy azt a klasszikus írók tették?

Egy pillanatig se higgyük, hogy ma kevesebben olvasnak, mint régen! Meggyőződésem, hogy sokkal nagyobb számban jut el az emberekhez az értékes irodalom.

DAN_0586

Az író dedikál.

A kérdés függőben maradt sokáig, aztán a gimnázium alatt otthon, tanulás helyett írtam pár novellát. Ezek azért már hosszabbak lettek: az egyik a másfél oldalt is elérte. Az igazi áttörést azonban az egyetem jelentette, ahol irodalmat tanultam. Emlékszem, az első héten, szerdán reggel volt az első irodalommal kapcsolatos óra bevezetője: az előadó bejött, és az előadás alatt csak a Bűn és bűnhődésről beszélt. Hogy a Raszkolnyikov így, hogy a Raszkolnyikov úgy; a végére már szédültünk. Statisztikailag tudod, hányan olvastuk ezt a könyvet akkor? Az ember úgy megy irodalmat tanulni a felsőoktatási intézménybe, hogy jó esetben a kötelező olvasmányokat legalább kívülről látta, rosszabb esetben nem, azonban bármelyik is legyen igaz, biztos, hogy nem azzal a technikával olvas, ahogy azt ott, nekünk Veszprémben megtanították. Lényeg a lényeg, azzal zárta Kovács Árpád professzor az előadását, hogy megkérdezte tőlünk: hogyan lehetséges az, hogy a regény hetvenedik oldalán elköveti Raszkolnyikov a gyilkosságot, és még mindig négyszázötven oldal marad hátra a könyvből?
Nos, ez volt az a választópont, ahol a saját holdas példám bekerült az élettörténetem megfelelő helyére. Innentől kezdve már nem az érdekelt egy könyvben, hogy miről szól, hanem hogy miképpen van elmondva. És ez az a válasz, amire olyan sokat vártam, hiszen bagatell sztori az összes világirodalmi klasszikus: három testvér meg egy másik vergődik, aztán megöli valaki az apát (A Karamazov testvérek), egy szerzetesjelölt bemegy a kolostorba, és meghal pár ember (A rózsa neve), egy teasütemény illatából emlékezések hada indul meg valaki agyában (Az eltűnt idő nyomában hét kötetben járja körül ezt), vagy éppen egy átlagos ember átlagos napja (Ulysses). Olcsó, semmitmondó események, amikkel a mindennapok folyamán bárki találkozhat, ha máshol nem, a hírekben. De mégis kiállták az idő próbáját, és olvasók milliói forgatják ma is ezeket a könyveket. Egy pillanatig se higgyük, hogy ma kevesebben olvasnak, mint régen! Meggyőződésem, hogy sokkal nagyobb számban jut el az emberekhez az értékes irodalom. Más kérdés, hogy mire használják ezt a lehetőséget.

Mik adnak ihletet az íráshoz?

…Régóta gyűjtöm a képregényeket, főleg a Batmant. Például Grant Morrison és Frank Miller vizuális agressziója mindig lenyűgözött…

DAN_0559

Hamar nagy siker lett a mű, és már úton a következő…

Gyakorlatilag minden. Az eddigi villoni életutam alatt rengeteg emberrel, karakterrel, élettel találkoztam; mindenkiből merítek egy mozdulatot, pillantást, szóhasználatot. De ez csak a könyv igaz-szagát adhatja meg, abban nem segít, hogy miképpen lesz elmondva valami, ez csak a karakterek megrajzolásához eszköz. Csak a ,,mi” kérdésre felel, de nem a ,,hogyan”-ra.
Régóta gyűjtöm a képregényeket, főleg a Batmant. Például Grant Morrison és Frank Miller vizuális agressziója mindig lenyűgözött, és a párbeszédek, amiket írtak, valahogy annyira regényesen helyes ritmusban vannak beágyazva a történetbe, akár a legnagyobb és leghíresebb karakterek a klasszikus irodalom lapjain.
Volt, hogy sportot űztem egy barátommal, hogy hány, úgynevezett ,,zs” kategóriás filmet tudunk megnézni a legrövidebb idő alatt. Mindig kérdezték, hogy ez miért jó nekem, hiszen nappal Heidegger és Foucault könyveit lapozom, este pedig japán papírszörnyek harcát nézem. Csak azt mondtam, hogy minél több dolgot lát és tapasztal az ember, annál hitelesebb lesz, ha leír valamit. A titkos igazság pedig az, hogy az ilyen filmek, amiket egyszerűen a gagyi jelzővel illetünk, hemzsegnek a hibáktól: következetlenségekkel vannak tele, a párbeszédek silány minőségűek, a karakterek olcsó archetípusok. Pont olyan dolgokat érhetünk tetten, amik a regényírás legmélyebb problémái. És ehhez csak standard egy óra húsz percet kell kiszenvedni az embernek esténként. Nyilván nem azt mondom, hogy mindenki, aki írni szeretne, nézzen ilyen alkotásokat, viszont nekem, mondjuk úgy, negatív inspiráció mind a mai napig, és azt tudom meg belőle látványos példákon keresztül, hogy hogyan nem lehet működtetni egy szövegkonstrukciót.
A szépirodalomban borzasztó válogatós vagyok. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a világirodalmat oda-vissza megismertették velem az egyetemen, amit pedig idő vagy igény hiányában kihagytak, azt önmagam pótoltam. Ebből kifolyólag rettentő sok túlértékelt, valamiért nagyra becsült könyv volt a kezemben, és szörnyen kevés valódi mélységű, koherens, artikulált megmunkáltsággal kidolgozott szöveg. Az Isteni színjáték, Faust, vagy az imént említett Karamazovok például azon ritka kategóriába tartoznak nálam, amiket évente legalább egyszer újraolvasok, de Bulgakov Mester és Margaritája és az Ördögök is ,,véletlenül” mindig nálam vannak, bárhova menjek.
Az éjszaka színeinek megírása előtt kezdtem el filozófiával is foglalkozni. Nietzsche mindennapos téma volt az egyetemen, de rá kellett jönnöm, lerombolva és újraépítve a bálványát, hogy a túlzott egyszerűsége miatt szereti mindenki idézni őt. És ahogy ledőlt a bálvány, újraolvastam az írásait, hogy felépítsem azt az oszlopot megint, és feltűnt, hogy nagyon át tud ám vágni ő mindenkit! Nem olyan egyszerű az, ahogy azt gondoljuk. Ha egy társaságban azt mondja valaki, Nietzsche, akkor az első dolog, ami a többieknek eszébe jut, hogy ,,Isten halott”. Nem feltételezem, hogy az értelmezésben tovább jutottak volna… Hátborzongató gondolatai voltak. És persze Foucault. Foucault volt az, aki számomra a legérthetőbb módon mutatott rá a szavak és a dolgok különbségére: míg a dolog csak dolog, addig a szó nem pusztán a szó, hiszen van jelentése. A ,,pohár” szó mást jelent nekem, és mást neked, ugyanakkor a pohár mint tárgy ugyanaz marad nekem és neked is (persze most nem vesszük figyelembe a percepció esetleges eltérését). Minél több, úgynevezett nehéz szöveget vettem a kezembe, annál jobban kezdtem észrevenni, mennyire nehéz a legegyszerűbb dolgokat megfogalmazni.
Azt hiszem, hogy a világ tele van inspirációval, csak nyitottnak kell lenni hozzájuk.

Miről szól „Az Éjszaka Színei”? Mit kell tudnia a leendő olvasóidnak róla?

Az érdekesség, hogy a 19. századi történet 19. századi regénynyelven íródott, míg a modern szál modern, redukált, tőmondatos stílusban.

A regény két szálon fut: az első egy 19. századi orosz elmegyógyintézetben, ahova mindenféle szellemileg sérült embert zsúfoltak, ám a hivatalos okmányokban szereplő információkkal szemben olyan politikai raboknak is biztosítottak egy ,,aranykalitkát”, akiket tudásuk miatt sem megölni – likvidálni -, sem szabadon hagyni ne lehetett. Fegyverkereskedők, kémek, méregkeverők, bérgyilkosok… Nos, az arany élet ellenére (hiszen mindent megkaptak a felügyeleti rendszertől, csak kontroll alatt dolgozzanak), valamelyikük mégis meg akar szökni. Hogy ki ő és miért, az kiderül a szövegből. Ezzel párhuzamosan a másik cselekmény a modern korban játszódik, ahol ezt a feljegyzést – hiszen a régi történet egy korábbi rab feljegyzéseinek keretében narrálódik – valamilyen érdekcsoportok hajkurásszák, és szeretnék megsemmisíteni. Hogy kik ők és miért cselekszik ezt, az is kiderül a szövegből.
Az érdekesség, hogy a 19. századi történet 19. századi regénynyelven íródott, míg a modern szál modern, redukált, tőmondatos stílusban. Az első, egy úgynevezett belehelyezkedős olvasást, régi stílusú technikát követel meg a ,,nehézkesebb” nyelvezete miatt, addig a modernen úgy át lehet szaladni, akár a nyúl a mezőn.
Egyedül nem lehet regényt írni. Mindig kell egy cinkos, aki a legnehezebb időben kisegíti az embert, akár kérdésekkel, akár kritikai hangvételű megállapításokkal. Szerencsére nekem is van egy ilyen barátom, akivel minden részletet ki lehet beszélni a készülő alkotásról, és esetleg elejt egy olyan megjegyzést, amitől újra beindul az írás, vagy rávilágít javítandó dolgokra. Ez a regény viszont nagyon speciális a nyelvezete szempontjából, így a volt nyelvész tanszékvezető professzoromat kértem meg, hogy nézze át, mennyire felel meg az akkori kor nyelvhasználatnak a 19. századi nyelv. Rengeteg tanácsot és ötletet adott, és még ennél is több javítást küldött nekem: ő a szakértő, én meg az író.

Az Éjszaka Színei az első igazán nagy sikered, de vannak más műveid is?

A könyv jelenleg a Kiadó toplistájának negyedik helyén található, pont egy éve küldtem a végleges kéziratot nekik. A regény nyomtatott és digitális kiadásban is elérhető a http://konyvaruhaz.info/ oldalon, vagy a Bookline, Apple Store áruházban, de az ekonyv.hu-n is kapható már, ahol címoldali kiemelésben részesült. Amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy a Strasbourgi Egyetem magyar tanszékének magyar nyelvű könyvtárába is helyet kap egy dedikált példány a regényből.

A Publio Kiadónak minden héten blogot írok az irodalomról, illetve magáról az írásról selfmade név alatt a https://medium.com/@selfmade oldalon.

Jelenleg a második regényen dolgozom, és egy hónap múlva szűk baráti társaságban felolvasom az eddig elkészült jeleneteket, fejezeteket. Természetesen először ezt is kézzel írom, ahogy Az éjszaka színeit is. Részleteket nem árulok el a zajló munkálatokról, csak annyit, hogy kellőképpen sötét és abszurd lesz. Igazi groteszk realizmus!

Mi pedig már alig várjuk!

Szólj hozzá a Facebookon!
   
loading...