Megy a…. levél, megy a…. levél, Kanizsára (Szegedről)

Tudom, már több mint két hónapja múlt, hogy a Város Napját ünnepeltétek. Akkor kellett volna, valamiféle köszöntőt írnom. De látom, azóta is pörögnek az események… Meg hát, ebben a korban, a hónapok már gyorsabban váltanak, s az ember nem mindig a dátumra, inkább a valami okból előbukkanó emlékekre, s a kiváltott érzelmekre reagál. Ezért írok csak most.
Időnként (na, jó: hetente legalább) rákattanok a Kanizsa-oldalra. Folyamatosan olvasgatom posztjaitokat, kommentjeiteket is… (De „szép magyar” szavak… Meixner tanár úr, csak annyit mondana: – Nofene!) Egy kicsit látom, „mi van otthon”. Csak másképpen, mint Ti.

(Fotó: Horváth Tibor és unokája)





– Nektek: Nagykanizsa Megyei Jogú Város. Szépségeivel, apró bosszúságaival, élhető mindennapjaival. Nekem, „csak” KANIZSA. De nagybetűkkel.

– Nektek valóság, nekem emlékek sokasága.

– Ami Nektek talán csak egy maihoz hasonló, sima nyári délután, az nekem dumás láblógatás, a Mozikertben…

– Sétáltok, vagy éppen siettek valahova, az új térburkolatokon. Én, a Bazár-udvar régi köveire, tégláira gondolok. Meg a szeszpalackozó pincéjéből kipárolgó bódító illatokra, amit szívtunk, miközben lestük a „KERIS” lányokat…

– Gyönyörködtök az Erzsébet tér díszeiben. Én, az „Iván” nélküli obeliszket nézem, a két betonkerekes 75 mm-es ágyúval. Apámat, húgaimat, és az ismerősöket keresem, a (régvolt) buszmegállóban…

– Nektek, a volt Ferences-kolostor, egy mi lesz vele(?) – épületegyüttes. Nekem, négy felejthetetlen kollégiumi év.
– Válogattok, a piaccsarnokban: zöldség, hús déligyümölcs… Én, a sáska kofákat látom… A palini cseresznyét… És eszem a bagolai hajdinás hurkát, a flaszterbe ragadt kopott lécasztal mellett…

(A kanizsai központi buszpályaudvar anno)

– Shoppingoltok a plázában ( Ismét csak „nofene!”)… Én meg veszek húsz deka típus-nápolyit, a kis Piller Judit anyukájának, édességboltjában, a Sugár út sarkán.

– Ti nem találtok parkolóhelyet a Csengeryn, én meg besurranok a borozóba, egy stikli fél kommersz-rumos kismálnára… (Betétes málna…)

– Nektek kávé, süti (meg egy kis pletyi) a Muskátli teraszán… Én, megkérdezem: Van még puncs, csoki, meg Nevető Laci-féle „vanédlijás”a „Muskétában”…?

– Nektek a Csótó, száz csoda. Nekem a Potyli-part kettővel több… A sétakert, meg hárommal…

– Ti – talán már megszokásból – végigsuhantok a Sugár úton. Én megállok a Királyi-sarkon. Átmászok, a régi „OLAJIPARIT” és „VEGYIPARIT” rejtő vaskapun. Bemegyek, az ezer-emlékű épületekbe. Kézcsókot köszönök drága Kiss Gizellának, és „dobok” párat Kollmann tanár úrral. Ja, és átlesek a kisajtón, a gimi-udvarra…
Folytathatnám oldalakon keresztül. De úgyis értitek!

Veszek néha, egy-egy sört. Százfélét választhatok. Van persze, kedvencem is. De ha meglátok a puccos címkék között egy „Kanizsai”-t, nem tudom otthagyni. Azt mondom, hogy csak az utánozhatatlan íze miatt. Pedig nem is… Tudom, ezt is értitek…
Mindannyiunknak szép ez (az) a város – valamiért/valahogyan/valahonnan. Nektek így, nekem „úgy”…

– Nektek, Nagykanizsa Megyei Jogú Város. Nekem „csak” KANIZSA – de, nagybetűkkel.

– Nektek valóság, nekem emlékek sokasága. Ti, élitek, építitek. Én őrzöm az emlékeimben.
Az idővel az („Ő”) is, és ezek is szépülnek.
Így van ez jól, drága Barátim.
Hát, Isten áldjon Benneteket! – írta Horváth Tibor olvasónk.